A magázódás megjelenését persze ne úgy képzeljük el, mint egy felülről irányított beavatkozást, hiszen ekkor még nem létezett Akadémia, a nyelv egy sokkal szabadabb és főleg dinamikusan változó képződmény volt. Az ómagyar korban, a Halotti beszéd és könyörgés, valamint az Ómagyar Mária-siralom keletkezése környékén még kizárólag tegező forma létezett a nyelvben: „Látjátuk feleim szümtükhel…” és „Kegyüggyetük fiomnok, /ne légy kegyülm mogomnok!” De például van írásos emlék arról is, hogy a jobbágy tegezi földesurát, és egyéb szavak segítségével fejezte ki a tiszteletet: te Kegyelmed! (és például régi magyar népmesében is mindig tegezi a legkisebb fiú a királyt).
Akadémia helyett a divat diktált
A nyelvtörténeti középmagyar korban, ez nagyjából a mohácsi vész és a felvilágosodás közti időszak (1526–1772), a humanizmus és a reformáció időszakában az eddigieknél sokkal fontosabb lett az írott nyelv, gondoljunk csak a bibliafordításokra, de főleg az egységes írott nyelv, melyet Burgenlandtól Székelyföldig megértette mindenki, aki beszélt magyarul és értett a betűvetéshez. Valahol itt, a 16-–7. század környékén alakult ki a magázódás részben tudatos külföldi átvétel következtében, hiszen ekkor már bele kellett avatkozni a nyelv alakulásába, részben pedig mert egyszerűen igény volt rá, hogy jobban meg legyenek különböztetve a társadalmi viszonyok egymástól. Meg persze nagyon divatos is volt ebben a korban így beszélni.
Máig él – de meddig?
A tegezés és a magázódás kettőssége mind a mai napig tartja magát a nyelvünkben, de azt azért mindannyian érezzük, hogy egyre kisebb a jelentősége: évről évre bátrabban tegezünk le egy ismeretlen, de velünk nagyjából azonos korú embertársunkat. És akkor a reklámokról már ne is beszéljünk: nagyjából egy évtizede még sokan felháborodtak a tegező formán, mára azonban már úgy hozzászoktunk, hogy észre sem vesszük.
Persze azért még vannak bizonyos szituációk, amikor hirtelen kell nagyon gyors döntést hoznunk még a megszólalás előtt: akkor most tegezzünk vagy magázzunk, de ez a ritkább. Ma már ritka az a munkahely, ahol a munkatársak nem tegezik egymást, főleg ha multinacionális vállalatnál dolgozunk, ahol már a főnököt sem szokás magázni, az ún. csendőr-pertu időszakát pedig úgy tűnik, végleg sikerült magunk mögött hagynunk. De sokat segített a újbóli tegeződés térnyerésében az internet robbanásszerű, széles körben való elterjedése is, hiszen az új felületen már teljesen más szabályok működnek, mint a nyomtatott sajtóban.
A nyelv társadalomformáló ereje
Akár hisszük, akár nem, a nyelv igenis képes társadalmi változásokat előidézni, ahogy az a fenti példák alapján is belátható, közel hozza egymáshoz az embereket, vagy éppen ellenkezőleg: eltávolítja őket egymástól. Akit magázunk, azzal az esetek nagy részében sosem lesz olyan bizalmas a viszonyunk, mint olyasvalakivel, akit tegezhetünk. Sokan még mindig a tisztelet jeleként tekintenek a magázódás formájára, valójában azonban sokszor nem sok köze van a két dolognak egymáshoz, magázódva is lehet ordas nagy sértéseket lökni a másik felé, és tegezve is lehetünk kifejezetten udvariasak a másik emberrel. Mindezek ellenére tény, hogy lazul a társadalom, egyre kevésbé számítanak az udvariassági formulák a hétköznapokon, hogy ez pozitív vagy negatív tendencia-e, azt mindenki döntse el maga. De persze az is lehet, hogy egyik sem, egyszerűen csak arrafelé halad a világ, hogy ismét mindenki mindenkit tegezzen.
Forrás: ridikul.hu
Facebook
Pinterest