Te is csak félember vagy pasi nélkül...

Miután kiheverted a szakítás és az elengedés fájdalmas időszakát, szinte megrészegít a függetlenség illata - mindaddig, amíg rád nem tör a magány. Viszonylag friss egyedülállóként elmondhatom: hiába a fene nagy szabadság, néha bizony piszkosul rossz egyedül.

Mantrázhatom magamban az ellenkezőjét, de attól még így van. Viszont rájöttem valamire: ha beleszakadok, akkor sem tudok ezen változtatni, ameddig nem állok rá készen! Amíg nem jön el az idő egy új szerelemre...  

Sokan vagyunk, akik erőltetjük a dolgot. Letöltjük a Tindert, heti több randit beiktatunk, nyitott szemmel járunk az utcán és a cybertérben. Minden sejtünk kész egy új kapcsolatra, szinte éhezünk a szerelemre, de semmi, egyszerűen semmi... Ilyenkor kúszik a fejünkbe az a bullshit mondat, amit bár utálunk, talán mégis igaz: "Engedd el, és jönni fog!"

Köszi. Ez elméletben ugyan nagyon jól hangzik, de mégis hogyan engedjem el, mikor erre vágyom a legjobban? Na, ez az... Itt a kulcsszó: "legjobban". Ennyire utálok egyedül lenni? Igen, sajnos nyilvánvaló, hogy szükségem van egy társra ahhoz, hogy teljes embernek érezhessem magam.

Talán ebben mutatkozik meg a hiba, és ettől akadozik az ismerkedés. Hiszen ki akarna olyasvalakit párnak, aki kétségbeesetten próbálja magához láncolni a másikat,mert egyedül képtelen a boldogulásra?

Szingliségem alatt, amit eddig megtanultam:

• Minél inkább erőltetem az ismerkedést, annál kevésbé megy.
• Ha túlságosan vágyom a szerelemre, nemhogy nem jön, de inkább nagy ívben elkerül.
• Izzadságszagú próbálkozásaimmal inkább taszítom, mint vonzom a férfiakat.
• Eddig sem én irányítottam, most sem én fogok.

Ugyanis, ha visszagondolok, rájövök, hogy bármelyik szerelmi sztorimról legyen is szó, mindegyik sorsszerű találkozás volt. Akkor jött, amikor a legkevésbé számítottam rá. Lecsapott, akár egy villám, és végérvényesen megváltoztatta az életemet: olyanná formált, amilyen most vagyok.

Az egyik szerelem egy evezős táborban talált rám, a másik gyerekkori barátságból alakult át tini lamúrrá. Volt, amelyre egy kórházban leltem rá, míg egy másik fellángolásom az akkor még PepsiSzigetnek hívott Hajógyárin ütött szíven. Mindegyikben egy a közös: váratlanok és kiszámíthatatlanok voltak, pont, mint egy előre nem jelzett, hatalmas vihar.

Viszont, ha ennyire független tőlem a nagy szerelem érkezése, akkor minek görcsölök rá ennyire? Úgysem tudom befolyásolni a találkozást, hiszen - a tapasztalatok szerint - csak akkor történik meg, ha a megfelelő helyen vagyok a megfelelő időben. Kár előre rágódnom olyasmi miatt, amit úgysem tudok irányítani.

Mióta ezt felismertem, sokkal könnyebb az életem. Elengedtem a kényszeres várakozást. Tudom, hogy a szerelem jönni fog - majd egyszer, amikor készen állok rá. Amikor nem érzem magam félembernek egyedül sem.  

Forrás: she.hu