A bácsi kezén nem láttam gyűrűt. A férfiak egy része nem viseli a mindennapok során már, az elején sem. Később meg megszokja az asszony is, hogy csak az ő gyűrűje képviseli a házas státuszt. Nem reklamál, nem akarja feltétlenül férje ujján látni a házasság szimbólumát. Mert a két kezével dolgozó férfit zavarja a karika. Meg jó helyen van az a kis ékszeresdobozban a hálószobában. Az esküvői kép alatti komód tetején.
Néha megtartják a sírig a karikát, de sokszor az unokának lesz belőle keresztelőre fülbevaló, vagy az unoka viseli majd a megkímélt gyűrűt. Újabb esküvőt szentesít. Lehet egy egész életre, ahogy az öreg párnak is, akik számára minden bizonnyal TERMÉSZETES életesemény volt az esküvő, a lakodalom, anélkül nem is kezdték volna el a közös életet.
De mi a helyzet ma?
Kell az esküvő? Többet ad? Tovább tart? Mást üzen, mint az egymás mellett élés? Jobban egybetart? Kell a gyűrű az ujjakra, az aláírás, a fogadalom? Kell, hogy násznép (tanúk) előtt jelentsék ki a holtomiglant?
Megoszlanak a vélemények e témában és bár 10–20 évig úgy tűnt, leáldozóban van a házasság intézménye, egyre több fiatal (is) képviseli azt, hogy nem elég a Facebook kapcsolati státusz, a békés egymás mellett élés, az összetartozás puszta élménye. Házasságot szeretne. Jellemzően a nők, még mindig.
Tabu, mert csak szégyenlősen szabad vágyakozni, nem?
Interjúalanyaink név nélkül beszéltek a témáról, talán azért, mert egy nőnek (NEM mindenkinek) a házasságot áhítani, házasság után sóvárogni egyszerre lehet természetes igény és tolakodó akarás az erősebb nem felé. Álmodozni szabad róla, de egyébként hagyni kell, hogy a férfi szívében szülessen meg az elhatározás, különben kapaszkodásnak tűnhet a dolog.
Kesze-kusza, nem őszinte, maszatolós ez a dolog is, mint annyi más a párkapcsolatok területén. Mert épp a legfontosabb dolgokat nem mondjuk ki, arról hallgatunk, ami a lényeg és elfedjük álmainkat, igényeinket, még ösztöneinket is egy újabb utazással, túrával, vagy megnézünk egy újabb filmet közösen. Veszünk egy magas sarkú csizmát. DE nem beszélünk házasságról, szexről, párkapcsolati dominanciáról. Nem beszélünk egyenlőtlenségről, azonos esélyekről, munkamegosztásról, eltérő nevelésről, az anyósról. Tabutémák fészkelnek kapcsolatainkban, és lehet, ideje lenne egy nagytakarításnak.
Most ugyan a házasság a fő vezérfonal, de örülnénk, ha megosztanátok ti is ezzel kapcsolatos véleményeteket. A ridikul.hu Facebook-oldalán megtehetitek, és nagy öröm lenne, ha férfiak is írnának nekünk, hogy megtudjuk, mit gondol az erősebb nem erről a kérdésről.
Lássuk interjúalanyaink véleményét, tapasztalatait:
Anna, 20 éves: „A szüleim 15 évet éltek együtt. Nem voltak házasok. Az együttélés vége felé (öt éve költözött el apu) sokat veszekedtek, és a veszekedések során néha elhangzott anyu szájából a mondat: ‘Nekem ne dumálj, NEM vagyok a feleséged!’ Bár sokáig elsiklottam a mondat felett, mostanában értettem meg, hogy anyunak igenis fájt, hogy nem házasodtak össze. Számára ez azt jelentette, hogy apu nem vállalta fel igazán az összetartozást. E miatt (is) bizalmatlan volt, kicsit talajt vesztett és igen, azt is elárulta, hogy ébredtek keserű érzések benne, amikor a barátnői sorban férjhez mentek. NEM állítom azt, hogy a szüleim kapcsolata ezért nem működött, hogy végül ez vezetett a szakításhoz és az édesapám elköltözéséhez, (ezer más oka is volt), de azt igen, hogy anyu soha nem oldódott fel igazán abban a kapcsolatban. Szerintem azért, mert az utolsó pillanatig haragudott apura, amiért nem volt hajlandó elvenni. Még akkor sem, amikor én meg az öcsém megszülettünk. Olyan volt ez a harag, mint a sav, szétmarta a kapcsolatot. Lehet, hogy valamikor kérte aput, hogy vegye el, de abban az időben, amire már én is emlékszem, egészen biztosan feladta, már nem kért, nem követelőzött, csak célozgatott a hiányra. A veszekedésekkel vagy azzal, hogy a vége felé már nem volt hajlandó egyetlen esküvőre se elmenni. ‘Minek öltözzek ki, minek legyek MÁS esküvőjén szép. Minek menjek egyáltalán. Az enyémen se voltam.’ Én akarok-e esküvőt? Igen, legalább kipróbálnám. És nem a szertartás kedvéért, meg hogy királylányosat játsszak. Tényleg tudni akarom azt, amit az anyukám nem tapasztalt meg soha.”
Izabella, 45 éves: „Voltam férjnél. Köszi szépen, majd’ 15 évig. Most házasság nélküli kapcsolatban élek. Szerintem nem kell papír ahhoz, hogy működjön a kapcsolat. Hogy szebb lenne, tartósabb, érzelmekben gazdagabb, ha nem a ‘párom’, hanem a ‘férjem’ mellett ébredek? Azon múlik, ki az a másik ember mellettünk. Ezt nem lehet így eldöntendő kérdésként kezelni, hogy kell-e esküvő vagy sem. A jelenlegi párommal szépen élünk, öröm vele a kapcsolat. VELE szívesen lennék akár házas is, de ez nem feltétele annak, hogy megpróbáljam olyan boldoggá tenni, amennyire csak tudom.”
Janka, 30 éves: „Nem akarok férjhez menni. De egy klassz gyűrűnek örülnék, aztán lehetnék menyasszony akár 30 évig.”
Emese, 34 éves: „Pár hónapja mentem férjhez, és állítom, egészen más élmény férjezett nőnek lenni, mint élettársként együtt élni valakivel. A FÉRJEMMEL (imádom kimondani ezt a szót) hat éve vagyunk együtt, abból 3 évet együtt is éltünk. Nem mentek rosszul a dolgaink. Szerintem egyébként is együtt maradtunk volna, de azért majdnem kiugrott a szívem az örömtől, amikor egy este, a rakott krumplis vacsora közben, egyszer csak megkérte a kezem. Semmi romantika, csak úgy két falat között. Kiderült, legalább egy éve fontolgatta, de nem tudja megmondani, mi adta a lökést ahhoz, hogy végül a házasság lehetősége mellett döntsön. Az is kiderült, attól félt, hogy én nemet mondok. Mert folyton azt hangoztattam mások előtt, hogy jó ez így is. Minek bonyolítani. Drága a válás… vagyis szegénynek a sorok között kellett olvasni, mert amúgy meg persze hogy oda voltam a romantikus esküvős filmekért, és minden alkalommal, amikor mások esküvőjére készültünk, érezte rajtam a feszkót.
A lényeg: én úgy érzem, a házasság jóval több a papírnál, az együttélésnél, a jó ez így nekünk kényelménél… egy szövetség létrehozása, aminek széttépése súlyosabb hiba, mint amikor megsértődnek a felek egy egymás mellett élésnél, aztán szétköltöznek. Szabad savazni miatta, de nekem ez a véleményem. Még akkor is, ha egész felnőtt női életemben (eddig) hangosan mást képviseltem.”
Olga, 28 éves: „Nos, én még véletlenül sem vágyom erre a státuszra. Se nyíltan, se titokban, sehogy. És olyan hülyén érzem magam, hogy egyáltalán magyarázkodnom kell (nem neked, a környezetnek). Én jól érzem magam ebben a kapcsolatban, amiben vagyok. Egy papír, egy fogadalom mi a fenét változtat meg? Jobban fogok főzni tőle? A párom nem húzza fel az agyam a rendetlenségével? Több pénzem lesz? Jobban odafigyelünk egymás igényeire? Több, jobb lesz a szex? MIT várnak a felek az esküvőtől? Most persze könnyen a fejemhez lehet vágni, hogy a rossz tapasztalatok, biztos anyámék házassága, meg a barátnők, hú, sorra válnak. De ez nem igaz. Anyámék 30 éve élnek házasságban. Nem mondom, hogy tökéletes a kapcsolatuk, de elmuzsikál, a csajok egy része meg elvált, egy része megint férjhez ment, másik része nem. Van, aki, ahogy én is, nem akar házasságot, a barátnőim egy része meg igen. Én magam miatt, a saját érzéseim miatt vagyok férjezetlen. És jól érzem magam.”
Forrás: ridikul.hu
Facebook
Pinterest