Szürke egérke voltam, jó nő lettem!

Aztán rájöttem, hogy képtelen vagyok írni erről. Aztán újra megrágtam, és újra kiköptem. Aztán, ahogy ott nézegettem azt az éppen csak emésztésnek indult valamit - remélem, nem kaja közben olvasod a cikket -, úgy döntettem, megugrom. Ha a fene fenét eszik is, megírom, hogy lettem jó nő. Jó nő a saját szememben.

Nem vagyok született szépség. És soha nem leszek a klasszikus értelemben vett SZÉP nő. Mielőtt továbbmennék, ezen a ponton szeretném leszögezni, hogy nem hiszek a sablonos "Mindenkinek más a szép. A szépség relatív." semmitmondó, agyonerőltetett klisékben. Nagyon is tudja mindenki, hogy mi a szép. Maximum annyi védelmet tudok kisajtolni a fenti mondatok védelmére, hogy az adott korszak szépségideálja változik. Na, de ez nem húz ki engem a csávából. A jelenkor állása szerint nem vagyok babaarcú szépség.

Csak, hogy értsétek, miről is hadoválok, lentebb lesz fotó is. De azért itt megkísérlem szavakkal is jellemezni egykori énemet: szürke kisegér. Nagyjából ez jut eszembe, ha a kamaszkori énemre visszagondolok. Talán még azzal megtoldanám, hogy dundi szürke kisegér. Merthogy egy idő után bejött a képbe a bulimia is, amit - ahogy az lenni szokott - váltott az anorexia. (De szép kis kórkép ez...)  

Így aztán 16 évesen, a görög tengerparton - miközben hét ágra sütött a nap, hullámzott a tenger, no meg a magyar turistáknak hála, a parton "Kibaszott finom a fánk!" kurjongatással igyekezett túladni portékáján a helyi árus - azon elmélkedtem krokodilkönnyeket hullajtva, hogy szűz öregasszonyként fogok meghalni. A lehető legkomolyabban azt hittem, hogy soha az életben egyetlen hímnemű egyed sem akar majd hozzám érni. Ez mondjuk, már akkor sem volt igaz, mert utólag visszagondolva tudom: akadtak jelentkezők.

Csak hát, ha szépségből nem is, de makacsságból triplán álltam sorba.

Aztán valami csoda folytán a tizenhetedik szülinapom meghozta az első fordulópontot. Meglátott bennem valamit egy menőnek betudható srác. Teljesen biztos voltam benne, hogy csak skalpnak kellek. Gúnyt akar űzni belőlem, a szürke egérkéből. Aztán jó pár hét ostromlás után beadtam a derekam, de azzal a szent meggyőződéssel, hogy ez csak egy véletlen.

Közben meg arról álmodoztam, hogy anyámék megnyerik a lottó ötöst, és akkor a tizennyolcadik szülinapomra mellplasztikát, a huszadikra meg orrkicsinyítést és az elálló füleim korrekcióját kérem. Azt még nem tudtam, hogy a vékonyszálú hajammal, az alacsony termetemmel és a széles csípőmmel mit fogok kezdeni...

Aztán egyszer csak eljött az a pont, amikor rájöttem, hogy két választásom van:

1. Beleőrülök ebbe a sok marhaságba.
2. Elengedem. (Remélem, figyelitek, hogy ezt a ma igazán divatos kifejezést már tizenakárhány évvel ezelőtt is használtam! Nem vicc!)

Most elkezdhetném büszkélkedve sorolni, hogyan találtam meg az alkatomhoz illő ruhát, a hozzám passzoló hajszínt, meg miegymást. Mi tagadás, ez is benne van a pakliban. Mert azt kár lenne tagadni, hogy egy alacsony és széles csípővel megáldott nő nem vehet fel akármit. Nem véletlen, hogy nem ez a típus szaladgál a kifutón! Viszont, ami valóban segített, hogy szakemberhez fordultam, és szépen apránként összeraktam a lelkem - millió egy fájdalmas puzzle darabkából. Mert ezt nem lehet megúszni. Kegyetlenül szenvedtem közben, és néha még ma is.

Azonban megtanultam szeretni a külsőmet. Persze ez nem egy konstans állapot. Van, hogy gyűlölöm, amit látok, és nyújtogatom a tükörképre a nyelvem. Igen, ez is előfordul. De a jellemző az, hogy belenézek a tükörbe, és egy nőt látok. Egy olyan nőt, akivel ki tudtam békülni. Csak sajnos - ellentétben a született szépségekkel - nekem ehhez össze kell raknom magam. Minden nap. Cserébe viszont jól érzem magam a bőrömben.

A retusált szépségideált meg a sok plasztikai beavatkozást pedig elengedtem. Részben azért, mert anyámék nem nyertek az ötös lottón.  

Forrás: she.hu