Szerelem 50 felett: te vagy az igazi, mégis hiányzik valami a kapcsolatunkból

Móni tavaly, 50 évesen ment férjhez harmadszor. Az első házasságából három felnőtt gyermeke van, a másodikból egy általános iskolás lánya. 49 éves volt, amikor újra rátalált a szerelem, egy olyan férfi személyében, akivel az első perctől azt érezték, hogy ezer éve ismerik egymást. Egy év múlva össze is házasodtak, s a szerelem azóta sem múlik, közös céljaikat együtt valósítják meg, egy ponton a munkájuk is összefonódik. Gábor sajátjaként szereti Móni lányát, akinek édesapja annyit tesz csupán a gyermekéért, hogy minden hónapban pontosan fizeti a gyerektartást. Manapság már ezt is értékelni kell.

Móni a 45 és 55 év közötti barátnőim egyike. A társaság tagjaival nagyjából 20 éves ismerjük egymást, naponta beszélünk messengeren, hetente telefonon és havonta egyszer össze is ülünk, hogy megbeszéljük a fontos és kevésbé fontos dolgainkat és kicsit megváltsuk a világot. Magyarul, pletykáljunk. A téma a szerelem, a szex, de a közélet és minden más is szóba jön.

Móni három gyermeke édespjával nem sokáig élet együtt. A legkisebb épphogy megszületett, ők már külön éltek, igaz, a férje addig sem volt gyakori vendég otthon, és a válás után is megjelent időnként. Nem volt rossz apa, foglalkozott a gyerekeivel, inkább rossz férj volt, akinek szüksége volt rá, hogy egyszerre több nője legyen. Mónit a válás után is „megtartotta”, bár barátnőm inkább érzi úgy, hogy ő tartotta meg férjét, alkalmi szexpartnernek.

Rajta kívül is voltak pasijai, mindig ámultunk ás bámultunk, mi ez a férfimizéria, miért nem jobb inkább egyedül, kivárva a nagy Ő érkezését. De Móni azt mondta, minden pasijába szerelmes egy kicsit, de legalábbis így vagy úgy felnéz rájuk. Vagy le, és sajnálja őket.

Megmentő típus, ezt tényleg nem lehet tőle elvenni, de még így is az volt az ember érzése, hogy extra energiákat fektett egy férfi jóllétébe, időnként a jólétébe is.

Aztán jött Gábor, akiről egyikünk sem tudott sokat, csak azt, hogy esküvő lesz. Van, aki csak azt, hogy esküvő volt. Móni nem merte elmondani neki, hogy két férj és egy-két élettárs után ismét gyűrűt húznak az ujjára, mert tudta, mit godolna. Mindenki másban is felmerült a kérdés, hogy lett nagy Ő a szomszéd Gáborból, akit évek óta ismer, és akiről mindenki tudta, hogy jó ember, de azt is, hogy sosem volt nős, nincs családja, világéletében egyedül élt.

Szóval, Móni és Gábor összeházasodtak, a jó szomszédságból együttélés lett, és kiderült, hogy Gábor remek apja a felnőtt gyerekeknek, de az általános iskolásnak is, mi több, nagypapának is kiváló. Tágranyílt szemmel nézzük, ahogyan menedzseli a családot, döbbenten állunk azelőtt, hogy egy férfi, aki addig egyedül élt, hogy képes most nagycsaládban létezni, mégha a közös otthonban csupán négyen is élnek, viszont minden második nap megjelenik Móni lánya a családjával. De úgy tűnik, Gábor bírja, és nem csak viseli, de élvezi a családi életet.

Ám Móni nem elégedett. Gábort imádja, a közös életüket élvezi, csodálattal néz fel a mindent megoldani akaró és tudó ezermesterre, aki olyan türelemmel kezeli kétéves majdnem unokáját, hogy bárki megirigyelné. Számára ő a tökéletes férfi, akinek minden mondata, tette tökéletes. De hiányérzete van.

Azt tudta, hogy közös gyermekük már sosem lesz, a korából adódóan nem lehetne és Gáborban ilyen igény nem is merült fel. Mégis, gyötri a lelkiismeret-furdalás, hogy pont annak a férfinak nem szült, aki végre a mindene lehet. Aztán ott van a koruk. Fantasztikus érzés 50 felett szerelmesnek lenni, de Móni szerint szinte semmit nem tudnak egymásról, a múltról, azokról a fiatalkori dolgokról, melyek mérföldkövekként jelentek meg egykor az életükben. Nincs közös múltjuk és szintén a korukból adódóan Móni attól fél, hosszú jövőjük sem. „Manapság a férfiak korán halnak, és a változókor után a nőkre is ömlik a sok baj és betegség” — mondta elkesedetten a legutóbbi találkozáskor.

„Elmesélem neki életem legfontosabb eseményeit, korszakait, ecsetelem, miért számított ez akkor és most is nagyon. Szerelemmel, szeretettel a szemében mosolyog, de tudom, hogy nem érti, mert nem élte át velem, és ez az egyik, ami folyton gyötör. A másik, hogy nem tudok róla szinte semmit. Hiányzik a múlt. Azt látom, ami most van, de nem tudom, honnan jött, mit élt át, mi formálta olyanná, amilyen. Sosem mesél magáról, vagy alig, szerinte nincs benne semmi izgalmas. Introvertált típus, hogy mondjak valami divatosat is. De tényleg az. Viszont amiatt, hogy ő nem mond magáról szinte semmit, az az érzésem, hogy az sem érdekli, én hogyan lettem az, aki vagyok, hogy érdektelen irántam. Állandóan emészt ez a probléma”

— panaszkodott a barátnőnk.

Próbáltuk megvigasztalni, de csak közelyes és közösségi médiába való igazságok jutottak eszünkbe.

„Hiszen te mondod mindig, hogy fogadj el mindent úgy, ahogy van. Értékeld, amit kaptál. Maradj a jelenben” — kezdtük sorolni a saját mondatait, de leállított mindannyiunkat.

Ő is pontosan tudja, mit szokott mondani, és minden szavunkkal egyetért. Mondogatja is magának, hogy a férjét a múltja tette a jelen Gáborává, mindaz, ami elmúlt, itt van a jelenben, a jellemében, hozzáállásában, benne, tehát mindent, ami a férfival történt, megkapott. Tudja, hogy Gábor is hasonlóan látja a helyzetet. Ugyanakkor azt is érzi, hogy hiányzik valami. Valami, ami összeköti őket, ami miatt cinkossá válhatnának. Ami miatt bizonyos helyzetekben elég lenne egy összenézés és mosoly, mert mindketten tudnák... És bevallja, az is hiányzik, hogy meg tudja mutatni élete szerelmének azt a a fiatal arcot és testet, amit annyi mindenki másra pazarolt...

Az ember mindig többet akar, a természetéből fakad, hogy képtelen azután vágyakozni, annak örülni, amije van. Folyton űz valamit, mindig hiányzik egy apróság, amit birtokba vehet.

Talán Mónival is ez a helyzet: képtelen elfogadni, hogy férje múltja sosem lesz az övé, és ő sem adhatja neki a 20 éves önmagát, legalábbis abban az értelemben, ahogy szeretné, semmiképpen.

Az eszébe sem jut, hogy ha 30 éve találkoztak volna, talán simán elmennek egymás mellett az utcán, szóba sem álltak volna a másikkal, soha meg sem ismerik egymást. Mert mindketten más emberek voltak. Épp az terelte őket egymás felé, amit külön-külön átéltek, a jó és rossz tapasztalatok formálták olyanná őket, ami miatt két évvel ezelőtt, akkor és ott a köszönés után egyszer csak beszélgetni kezdtek. Talán ez az, amit látnia kellene, és azt, hogy az élet ugyan valóban rövid, de minden pillanat, amit együtt tölthetnek, összenézésekre és mosolyra ad okot, melyekben a múlt és jelen összeér.

Forrás: she.hu

Hirdetés

HIRDETÉS