Az első emlékem apámról az, amikor látogatóba jött hozzám, hároméves lehettem (gondolom, előtte is jött, de arra nem emlékszem). Bevallom, féltem tőle. Elbújtam egészen a leghátsó szobába, és csak jóval később jöttem elő. Egyáltalán nem volt félelmetes, csupán idegen volt. Végtelenül idegen. Még most is az, harminc év távlatából.
Mindig rengeteg ajándékot hozott: játékot, biciklit, édességet. De önmagát sosem. Valószínűleg ő sem tudott mit kezdeni a helyzettel, de ez már legyen az ő problémája. Mindenesetre nem sokat tett azért, hogy ez az állapot változzon. A szeretetét tárgyak formájában próbálta meg kimutatni. Nevezhető ez egyáltalán szeretetnek? Inkább csak valamiféle próbálkozásnak. De ez sem tartott örökké, mert hatéves koromban megszületett a húgom. Nagyon aranyos baba volt, sokat játszottam vele, de az édesanyja mindent megtett azért, hogy elválasszon minket egymástól és engem apámtól. Még arra a havi-kéthavi néhány órára is féltékeny volt, ami jutott nekem. Sajnos nem volt mellettem egy jótündér, aki megakadályozta volna a mostohám ilyen viselkedését. Léteznek egyáltalán tündérek?
Mindettől függetlenül vagy inkább mindennek ellenére folyton ott volt bennem a vágy: hátha jön, majd most, hiszen karácsony van, hiszen születésnapom van… De nem jött, nem keresett, nem hívott. 12 évig tanultam zongorázni. Minden egyes koncertemre meghívtam és minden egyes előadás előtt úgy ültem le a zongorához, hogy mielőtt elkezdtem volna játszani, felnéztem, végignéztem a teremben és az ő arcát kerestem. Soha nem jött el.
Nem mesélt, nem látogatott meg a kórházban, amikor balesetet szenvedtem, nem jött el a ballagásaimra, diplomaosztómra. Fájt. Nagyon. Olyan 12 éves lehettem, amikor az osztálytársaim arról kezdtek el susmorogni, hogy apukám benne van az egyik neves újságban. Suli után azonnal megvettem és tényleg benne volt. Egy portréinterjút készítettek vele, ahol nagy örömmel beszélt a családjáról és a lányáról is… de rólam egy szót sem. Még most is belém hasít valami egészen rossz érzés. Nem, nem nevezném fájdalomnak, inkább valami szívfacsaró érzésnek. Rettentően elkezdtem sírni és közben elindultam az apám munkahelyére. Bent volt, épp kedélyesen beszélgetett a nercbundát viselő élettársával, aki azt panaszolta, hogy miért csak térdig érőt vett neki. Nagy kegyesen végre észrevettek és azonnal mutattam az újságot. Soha, de soha nem felejtem el: az első reakciójuk az volt, hogy összemosolyogtak. Aztán összevissza beszéltek, és az újságírót tették felelőssé. De egy gyerek csak gyerek, és nem hülye. Egy szavukat sem hittem.
Nem is értem, hogy ezek után miért vágyakoztam még mindig utána. Szerettem volna, ha legalább egyszer átölel, és azt mondja, szép vagyok, azt mondja, okos vagyok, azt mondja, büszke rám. Vagy egyáltalán mond bármit. De a Gyere, öleld meg apádat! valahogy nem az a mondat volt, amire egy gyerek vágyott.
Negyedévszázados sokk
Aztán apa ide, apa oda, felnőttem. Épp nagyban készültem a 25. születésnapi bulimra, amikor csörgött a telefonom. Apám hívott. Egészen izgatott lettem, hiszen olthatatlan vágy élt bennem iránta. Már-már annak is örültem, hogy láttam a nevét a telefonom kijelzőjén, pláne amikor beleszólt: Szia, kislányom! Olyan jó érzés volt, hogy végre felhív, ráadásul a születésnapomon. Boldog voltam, nagyon boldog… körülbelül 20 másodpercig. Mert ami utána következett, attól sokkos állapotba kerültem. Közölte velem, hogy pénteken 10 órakor legyek ott az egyik magánklinikán, mert DNS tesztet szeretne csináltatni. Sőt, ha tudom, hozzam el édesanyámat is. Ugyanis egyáltalán nem biztos abban, hogy tényleg a lánya vagyok; jobban örülne neki, ha az derülne ki, hogy nem vagyok a lánya. Befejezte a mondatot, letette a telefont. Utána órákon keresztül bőgtem egy játszótéren – utólag visszagondolva igencsak érdekes, hogy senki sem jött oda hozzám. Pénteken pontban 10 órakor ott voltunk anyával a magánklinikán. Egy fültisztító pálcikát kellett megnyalni. Fél percig sem tartott. Az ára kb. félmillió forint volt, mert apa gyorsított eljárást kért és Amerikába küldték a mintákat. 10 nap múlva érkezett meg az eredmény, amely minden kétséget kizáróan megállapította, hogy ő az apám. Igen, most már bizonyítékom is van rá. Az eredményt látva csak annyit mondott, hogy nem örül neki, de ha már ez van, akkor legalább most már nyugodt a lelke. Ó! Jó neki…
A kocka el van vetve
Ezt követően évekig nem beszéltem vele, csak akkor, amikor felhívott azzal, hogy kábítószer-fogyasztás miatt kórházba került a húgom és nem tudja, hogy mit csináljon. Azóta sem tudom, hogy pontosan mi történt, de megnyugtattam. Aztán néha-néha telefonon beszéltünk, még ritkábban 5–10 percekre találkoztunk is. Majd egyszer csak jött a hír, hogy börtönbe került. Egyszerűen nem akartam elhinni, és elsírtam magam. Megkerestem az ügyvédjét, és írtam neki több levelet is. Egyikre sem válaszolt, de az ügyvéd azt mondta, látta rajta, hogy nagyon jólestek neki a szavaim. Negyedik napja volt a börtönben, amikor meghalt az édesanyja, a nagymamám. Valamelyik papírzsebkendő-gyártó cég igazán szponzorálhatott volna, mert annyi fogyott el belőle akkoriban.
Temetés, börtön, kórház
A temetésen bilincsbe volt verve a keze és a lába. Fegyveres őrök vették körül. Nem tudnám megfogalmazni, hogy milyen volt őt ebben a helyzetben látni. Először talán sajnáltam, de leginkább dühös voltam, mert még a nagymamám temetése is valójában róla szólt. Időközben kiderült a börtönben, hogy rákos. Szabadulása után ismét zárt helyre került, egy kórházba. Másnap vettem egy bohócdoktoros orrot, egy lufit, kinyomtattam magamról egy csomó fényképet és bementem hozzá. Se az élettársa, se a húgom, se más nem volt bent nála. Nem csak akkor, egyébként sem mentek be hozzá. Ott és akkor beszélgettünk életünkben a legtöbbet. Jó volt. Meggyógyult. Már nem haragszom rá, de még mindig vágyom arra, hogy egyszer meséljen, öleljen át és kérjen bocsánatot.
Forrás: ridikul.hu
Facebook
Pinterest