Segítség, osztálytalálkozó! Se családom, se fényes karrierem, amivel villogni tudnék

Néha látom őket a Facebookon vagy az Instagramon, azt, amit mutatnak az életükből, de már a sablonos születésnapi köszöntések is elmaradtak az évek folyamán. Most mégis újra találkozni fogok velük.

Az előző osztálytalálkozó érdeklődés hiányában elmaradt, ha lehet így fogalmazni, ugyanis a többség ilyen-olyan kifogásokat durrogtatva az utolsó pillanatban lemondta a bulit. Napról napra fogyatkozott a résztvevők száma, míg a közel negyvenfős egykori osztályból alig páran jöttek össze, hogy az azóta bezárt suli melletti még ma is álló kocsmában koccintsanak egyet a régi emlékekre. Az idei azonban megvalósul, én pedig már előre félek kiállni azok elé, akikkel anno négy évig reggeltől délutánig, a hét öt napján együtt voltam.

Nekem ugyanis még nincs gyerekem, párkapcsolatom is három éve van, másoknak ezzel szemben nemhogy egy, de már két babája is született, a családjukat pedig egy olyan biztos munkából tartják fenn, ahol nemcsak megbecsülik őket, de imádják is csinálni.  

Pár évvel ezelőtt kifejezetten rosszul érintett, amikor azt láttam, hogy a gimis osztálytársak mind nevet változtatnak a Facebookon és vagy kötőjelesen, vagy teljesen felveszik a férjeik nevét. Micsoda? Megházasodtál? – kérdeztem döbbenten, hiszen alig vagyunk húsz évesek! A valóságban persze már bőven benne voltunk a "korban", és közelebb voltunk a harminchoz, mint a húszhoz, de az ember néha észre sem veszi, hogy eltelnek az évek, hogy egyre több gyertyát gyújtanak neki a szülinapi tortán. Csak mikor másokkal összeméri magát, akkor szembesül azzal, mennyire elszaladt mellette az élet.

Mindig is későn érő típus voltam. Miközben a gimnáziumban imádtam tanulni és igazán jól éreztem magam abban a közegben, az élet színpadán már remegő térdekkel, lámpaláztól fuldokolva léptem közönség elé. Az egykori osztálytársak az alapszakot is elvégezték, mikor én félbehagytam, majd meg is szakítottam az egyetemi tanulmányaimat, ugyanis legyőzött a pánikroham. Nem bírtam bejárni az előadásokra, és hiába passziváltattam magam, nem sikerült visszatérni, folytatni és befejezni azt a szakot, amelyre előtte éveken át készültem. A nulláról kellett újrakezdenem.

Kerestem az utam és hazaköltöztem anyához, és közben azt láttam, hogy a korombeliek, az egykori barátaim, azok a tanulók, akik csak hármasok voltak, már a diplomájukkal a kezükben, határozott léptekkel haladtak előre az életben, én pedig valahol a függöny mögött, a takarásban botladoztam. Éreztem, ahogy összenyom a sötétség és sehogy sem találtam a kiutat. A kudarcos egyetemi évek alatt kiderült, hogy nemcsak a tengerben, az életben sem tudok úszni, és a szerelem, meg a saját lakás olyan messze van, hogy álmodnom sem érdemes róla.

Rengeteg kitérő, apró, zömében ingyen végzett munka után sikerült csak megvetnem a lábaimat, s megnyugodni. Még nem jutottam ki a fényre, de már láttam az irányt, hogy merre kellene haladnom. Évekkel azután, hogy a többiek lediplomáztak, én elkezdtem egy teljesen más szakot, mint amire egykor vágytam. A sulit csak munka mellett tudtam csinálni, de sikerült és ekkor úgy éreztem, hogy végre beértem a többieket. Mintha a diploma valami nyugvópont lenne az életben, az X-edik kilométer a maratoni távon, amelyet mindenki elér, csak más-más sebességgel. 

Nem is tévedhettem volna nagyobbat, hiszen nem beértem az osztálytársakat, hanem továbbra is ott loholtam mögöttük többéves késéssel.  

Az ismerőseim sorban tették fel az internetre az eljegyzésről, az esküvőről és a kisbabákról készült képeket. Szemtanúja voltam mások boldogságának, annak hogyan élik a vágyott életet, miközben én a mamahotel védelmező buborékjában kótyagosan pislogva hittem azt, hogy felnőtté váltam. Derült égből villámcsapásként ért, úgy világosodtam meg, hogy mesevilágban leledztem, és nem gondoltam se párkapcsolatra, se semmi romantikus dologra, vagy komplexen: a jövőmre.

Pszichológus és az újonnan szerzett barátok segítsége is kellett ahhoz, hogy legyőzzem a visszatérő pánikrohamokat, az amiatt érzett szorongást, hogy elrobog mellettem az élet.

Nekem nincs még gyerekem, nincs fényes karrierem, nem értem el semmi igazán nagyot az életben, de még a társadalom által elvárt minimumot sem teljesítettem. Sehol a saját otthon, a benne élő boldog család, a jogosítvány, az autó és a tömött bankszámla. Van viszont egy párom, akit szeretek, egy munkám, amit élvezettel csinálok és heti háromszor edzeni járok... de összehasonlítva azzal, hogy a többiek mi mindent letettek már az asztalra, ez édeskevés.

Boldog párkapcsolatban élek, de hiába szeretnék gyereket, most még nem tartom magam érettnek hozzá, néha magamról sem tudok gondoskodni, pedig már a nyakamon érzem a harmincadik születésnapom leheletét. Őszintén úgy hiszem, hogy a helyes vágányra került az életem, és pont most nem lenne szükségem arra, hogy kisiklassák ezt a mozdonyt. Viszont nincs mese, szembe kell néznem azzal a démonnal, amelyet én kreáltam, mikor állandóan másokhoz, az egykori osztálytársakhoz és az idillinek vélt életükhöz hasonlítottam a sajátomat.

Lehet, hogy az osztálytalálkozón majd megsemmisülök, és igazán picire zsugorodom, mikor hallgatom, hogy a többiek a külföldi karrierről, a szülővé válás örömeiről és a nagy tervekről beszélgetnek, miközben én azt tudom csak felmutatni, amire ők tíz évvel ezelőtt felépítették mindazt, amivel most elbüszkélkednek.

Forrás: she.hu