Remegő lábakkal lépkedtél felém...
Remegő lábakkal lépkedtél egyre feljebb a létrán. Féltél a magasságtól, mégis kapaszkodás nélkül, kettesével szedted a lépcsőket.
Észre sem vetted, olyan gyorsan felértél a magasba. Olyan magasságba, amiről korábban csak álmodoztál. De ahogy felértél, azonnal levegő után kapkodva néztél lefelé. Nem szét, nem körül. Kétkedve rögvest azokra a lépcsőfokokra, fordulókra meredtél lefelé, amelyeken feljutottál.
Megrémültél az alattad tátongó mélységtől, és rögtön becsuktad a szemed. Így nem vetted észre, hogy a lépcsők még feljebb is vezetnek. Így nem láttad, ahogy fent várlak, ahogy magabiztosan, emelt tekintettel nyújtom feléd a kezem.
És te így, behunyt szemmel választottál. A biztonságosnak hitt, megszokott talaj mellett döntöttél. Amellett a talaj mellett, amelyen nem velem, hanem mással sétálsz.
Tudom, hogy maradni akartál. Mégis zárt szemekkel, lassan elindultál lefelé, magad után hagyva az eltöltött közös percek emlékeit. Erősen szorítottad az oldalfalat, de így is leértél. Mert le akartál érni. És elmúlt a pillanatokig tartó Mi. És - újra - egy gyenge, erőtlen Ti született meg. És egy magányos Én, akivel Te egy pillanatra, de eggyé váltál. Egy én, aki őszintén és tisztán szeretett. Egy én, akinek sosem ígértél. Egy én, akit talán te is szerettél.
Forrás: ridikul.hu
Facebook
Pinterest