Őszinte vallomás a következetlen nevelésről

Igen, tudom, következetlen vagyok életem számos területén, így a gyereknevelésben is. Vannak napok, amikor mindent eltűrők, lehet ugrálni a fejemen, máskor viszont a legkisebb kihágásra vagy akár egy apró nyafogásra is ugrok. Emberből vagyok.

Tudom, tisztában vagyok vele, tanultam és tapasztaltam is már, hogy a következetlen nevelés kifejezetten káros a gyereknevelésben, hiszen bizonytalan lesz: most akkor mit szabad és mit nem? Hol a határ? Amit tegnap megtehettem, amiért tegnap nem járt szidás, azért ma miért? Mert sajnos tegnap jobb ember voltam, türelmesebb, magabiztosabb. Jobb anya. Ma meg ma van, szétgurultam, mint egy tál lencse, atomjaimra estem szét. A gyerek nem meg tud mibe kapaszkodni, olyan, mintha kihúznák szépen lassan a a lába alól a talajt. Összezavarodik  és elbukik.

Persze vannak bizonyos erős, stabil keretek, amik között mozgok, de olykor tényleg megkapom, hogy következetlen vagyok a nevelésben. Vállalom. Korántsem tartom magam hangulatembernek, de tény, hogy vannak könnyebb napjaim, amikor kipihenten ébredek, süt a nap kívül-belül, és egyszerűbben megy minden, a lelkiismeretem tiszta, és nem nyomaszt éppen semmi. Aztán vannak azok a napok, amikor akár nyolc gyönyörű alvással töltött óra után is ólom folyik az ereimben a vér helyett, kiül az undor az arcomra, mert rengeteg elmaradásom van, amit még aznap be kell pótolnom.  Amúgy is öreg vagyok, ronda és fáradt azokon a napokon. És ilyenkor hamarabb elszakad a cérna, és hamar felhúz a legkisebb fintor, beszólás, nyafogás, ételeltolás is. Tényleg sajnálom, hogy néha ilyen vagyok, és a reggeli összetűzések után egész nap lelkiismeret-furdalásom van. Vagy megsajnálom a gyereket mondat közben, és ellágyulok. Amikor két felnőtt egyszerre esik neki, még ha igazuk is van, az borzalmas lehet. Egyszerűen elfacsarodik a szívem, és máris én vagyok az a négyéves, aki olyan egyedül és olyan bűnösnek érzi magát, hogy kétségbeesik. Akkor kiesek a szerepemből, letérdelek mellé és elmondom neki, mennyire szeretem, mennyire sajnálom, így az aznapi nevelést valószínűleg húzhatom is le a vécén. Annyira átérzem ilyenkor a fájdalmát, hogy nem tudok rá tovább haragudni, átérzem azt a végtelen magányt, keserűséget és elhagyatottságot, ahogy csak egy gyerek képes érezni. Arról nem is beszélve, hogy amúgy sem tartom feltétlenül helyes vagy hasznos eljárásnak, ha egyszerre két felnőtt szid egy gyereket, de sajnos az indulatok, a felháborodás és az ideg győz általában.

De nézzük a jó oldalát:  legalább abban biztos lehetek, hogy soha senki nem fog ezen a világon engem merevnek tartani. Senki nem mondhatja rám, hogy nem vagyok rugalmas és hogy nem veszem figyelembe az igényeit. Persze csak egy bizonyos pontig, az ő érdekében.

A folyamatos és a legszigorúbb következetesség helyett próbálom a biztonságérzetét másképp erősíteni. Tudja például, hogy minden reggelünk és főleg esténk ugyanúgy fog kinézni: vacsorázunk közösen, beszélgetünk, aztán anya pakol, ő pedig még 8-ig apával mókázhat. Aztán fürdés, bekenés, egy pohár langyos tej, három mese és alvás. Ennyit tehetek az ügy érdekében, de ez legalább sziklaszilárd.

Forrás: ridikul.hu