Andrea avatott be bizalmába minket: „Csalni, másnak mutatni önmagunkat egy társkeresőn a legkönnyebb művelet. Megy is sokaknak, mint a karikacsapás, nekem is mehetett volna. Letagadni itt tíz évet, ott pár kilót. Hallgatni arról, hogy mennyire nehezen dolgoztam fel az engem ért veszteséget… tényleg lehetne a valóságnál ragyogóbb, színesebb életképekkel hódítani, de én nem akartam. És arra törekedtem, hogy csak a legőszintébbnek tűnő emberekkel vegyem fel a kapcsolatot.
Körülbelül 3 hónapja voltam már fenn az egyik igen népszerű társkeresőn, amikor úgy hittem, megtaláltam a nagy Őt. Vagyis a másodikat, mert az első húsz év házasság után lelépett egy nálam fiatalabb, mutatósabb nővel. A gyerekek már kirepültek, hirtelen egyedül maradtam. Pár hónapig búslakodtam, nehéz volt elfogadni a váratlan csapást, de aztán a barátaim meg a gyerekek segítségével csak magamra találtam. A gyerekeim szorgalmazták azt is, hogy keressek valakit magamnak én is. Szép vagyok, még mindig fiatal – mondták, nehogy már egyedül üljek munka után az üres lakásban.
Mert a lakás azért megmaradt. Vitte volna azt is a férjem, ahogy a nagyobbik kocsit is, de ott a sarkamra álltam, és megőriztem a családi fészket.
És tulajdonképpen anyagilag „jól” váltam, mondom, engem nem lehetett könnyen kisemmizni. Okosnak véltem magam
Na de jött a második nagy ő, egymásba botlottunk a társkeresőn. Nekem ő az első pillantásra vonzónak tűnt – nem volt túl jóképű ahhoz, hogy ‘féltenem’ kellene, de helyes volt, és valahogy vonzott a mélabús kommunikációja is. Az adatlapja szerint özvegy volt, pár éve veszítette el a párját, aztán maga nevelte fel a gyerekeit. Később kiderült, hogy mindebből semmi se igaz, de én HITTEM neki. Elhittem szomorú, nehezen viselt özvegységét, elhittem, hogy áldozatos munkával maga nevelte fel a fiait is. Mindent benyaltam neki. Szerelmes lettem.
Már az összeköltözést tervezgettük, amikor egyszer csak előállt egy remek üzleti lehetőséggel, és persze hangosan búslakodott, hogy neki egyedül nincs annyi pénze, kéne még egy kis tőkét szerezni. Ötmillió forinttal már bele lehetne vágni. De persze NEM kért tőlem kölcsön, csak elejtett egy kis megjegyzést itt, egy megjegyzést ott. Mesélt a terveiről, még azt is elregélte, hogy gyerekkora nagy álma válna valóra, ha bele tudna vágni a dologba.
Szerelmes voltam, mondom… az elhullajtott csalómagocskák termékeny talajra hullottak. Benyaltam neki mindent, és a szerelmes szívem azt diktálta, hogy álljak a párom mellé, hisz hamarosan összeköltözünk. Közös lesz az asztal meg az ágy. Miért ne lehetne közös az üzlet is? Én magam sétáltam csapdába, én magam ajánlottam fel neki a szükséges összeget. Még tiltakozott is, hogy ő nem, nem dehogy. Nem akar engem ebbe belekeverni, nem rám gondolt, mert vannak kockázatok is. Hát voltak. Ő maga.
Én azért rávettem a volt férjemet, hogy adjuk el a közös nyaralót – addig az talonban volt, egyikünk se tudta a másikat már kifizetni, eladni, csak úgy, sajnáltuk. De én hirtelen nagyon motiválttá váltam. Akartam azt a pénzt. Hát ráerőltettem az akaratom a volt férjemre. Eladtuk, a bejövő, rám eső pénzhez még hozzácsaptam a megtakarításaim jelentős részét is. És odaadtam a szükséges, az ÁLMAIHOZ hiányzó pénzt. Papírt persze nem írtunk. Én akartam ugyan, de olyan sürgető lett a pénz kifizetése számára, olyan hirtelen kellett akcióba lendülnie… hogy a szükséges, engem védő jogi lépések elmaradtak.
A pénz átadása után kezdett a nagy szerelem is elmaradozni. Nem ért rá. Sok dolga lett. Egyre többször nem vette fel a telefont. Nem hívott vissza. Együttléteink alatt ingerült volt. És persze nem is költöztünk össze. Az állítólagos üzletre kellett már koncentrálnia. Meg kellett értenem. Két hónap kellett ahhoz, hogy észrevegyem, engem bizony nagyon-nagyon-nagyon csúnyán átvertek. Hogy nem volt ő szerelmes belém egy pillanatig sem, csak ki akart használni. Sikerült neki. Csalódtam érzelmileg. Csalódtam önmagamban. Csalódtam a szerelemben. A férfinemben. A jövőben. Kifosztott. Elvette tőlem annak reményét, hogy boldog legyek.
A barátaimnak persze egy ideig el se mertem mondani, mi történt velem, hisz abba se avattam be őket, hogy milyen (az én lehetőségeimhez képest) nagy összeget adtam a lovagomnak. Végül véletlenül szóltam el magam egy barátnőm előtt, aki rá akart venni arra, hogy tegyek feljelentést. Nem tettem. De remélem, az én hibámból majd tanulnak mások. Legyetek nálam sokkal óvatosabbak!”
Forrás: ridikul.hu
Facebook
Pinterest