Nem kereslek már, de ez még nem jelenti azt, hogy nem hiányzol”

„Mindig én írtam neked. Néha nevetséges kérdéseket tettem fel, csak hogy ne szakadjon meg a beszélgetés. Majdnem minden fotódat lájkoltam, egy-két kihagyással - ezt is csak azért, hogy ne legyek túlságosan feltűnő. Kiöltöztem, ha sejtettem, hogy ott leszel valamelyik buliban, vagy ha csak egy kis esély is volt arra, hogy összefussunk valahol. Kedves voltam, érdeklődő, és minden tőlem telhetőt bevetettem, hogy ezt észrevedd. Még amikor az üzeneteimet válaszolatlanul hagytad, vagy félreérthető jeleket küldtél, én akkor is tovább igyekeztem. Noha mérges lettem, hogy nem reagálsz, vagy azért, mert lemondtad a közös programunkat, mégis mindig megbocsátottam neked.

Szívem mélyén talán magam is tudtam, hogy te nem vágysz párkapcsolatra. Legalábbis nem velem. De nem akartam hinni, sem a megérzésemnek, sem a barátnőimnek, akik óvva intettek. Azzal hitegettem magam, hogy bizonytalan vagy, sokat csalódtál, fontos a munkád, és csak türelmesnek kell lennem. Minden találkozásunk után csakis a jóra emlékeztem, és rögtön elfelejtettem minden rosszat, minden szomorúságot. Hiszen nem akartam mást, csak veled lenni, beszélgetni, megölelni...

Akkor kerestél, amikor neked volt fontos, és gyorsan elfeledkeztél rólam, ha valami (vagy valaki?) más megjelent a képben. Elengedtelek. Eldöntöttem, hogy többé nem kereslek, nem találkozom veled, és megpróbállak kizárni a gondolataimból. Már nem beszélek rólad a barátnőimnek, és úgy teszek, mintha eszembe sem jutnál.

De az igazság az, hogy bár nem keresem a társaságod, az még nem jelenti azt, hogy nem hiányzol. Még mindig vannak érzéseim, és ezek nem is fognak elmúlni egyik napról a másikra. De elfogadtam, hogy vannak dolgok, amikre nincs ráhatásunk. Megértettem, hogy csak magamnak ártok azzal, ha hagyom, hogy te diktálj. Már nem tudom kezelni a fájdalmat, ami abból fakad, hogy úgy utasítasz el, hogy szimplán eltűnsz az életemből egy időre.

Forrás: Joy.hu