Nem hittem a szememnek, amikor megláttam az egykori szerelmem: a rongyaiban nem ismertem rá

Az érzés kölcsönös volt, és gyönyörű szerelem lett a dologból. Pár hónap együttlét után összeházasodtunk – szüleink legnagyobb tiltakozása közepette. Nagyon boldogok voltunk – úgy öt-hat évig. Aztán egyre jobban zavartak benne bizonyos dolgok: nem volt benne ambíció, néha nagyon elhagyta magát, olykor-olykor ivott is, nem is keveset. Akkoriban fiatal voltam, és forrófejű. Egyszerűbbnek tűnt menekülőre fogni, mint küzdeni kettőnkért és megpróbálni megváltoztatni. Beleszerettem egy másik férfiba, vagyis azt hittem, hogy beleszerettem, de annak a kapcsolatnak hamar vége lett. Lacival azonban már nem lehetett újrakezdeni, mert túlságosan büszke volt ahhoz, hogy visszafogadjon. Pedig én voltam életének nagy szerelme, ez nem kétséges.

Végül válóper lett a dologból, szétváltak útjaink. Nagyon nehezen indult újra az életem, de sikerült. Férjhez mentem, született két gyerekem. A házasságommal igazán elégedett lehetek. A második férjem jó pasi, kedves és okos. De Lacit, és az első nagy szerelmet nem felejthetem. Merre járhat vajon? – de sokszor gondoltam rá! Azt hallottam egy közös ismerőstől, hogy külföldre költözött. Valaki más azt mesélte, gondjai voltak az ivással – nekem ez nem volt újdonság. De nagyon meglepődtem, amikor egy csípős hajnalon, amikor munkába mentem, egy belvárosi kapualjban viszontláttam őt – egy nagy halom rongy fedte a testét, alatta koszos matrac. Nagyon megváltozott, megöregedett. Ápolatlan volt, koszos, bűzlőtt, mint minden hajléktalan, de kétségtelenül ő volt az.

Ledermedtem. Ő is észrevett, de úgy tűnt, nem ismert meg. Vagy nem akart megismerni, ez is lehet. Továbbmentem, szinte szaladtam. Azóta is nyomaszt az emlék. Nem tudom, mit tegyek. Egyáltalán: mit tehet ilyenkor az ember? Visszamenjek, és megpróbáljak segíteni? Vagy hagyjam békén, ne alázzam meg még jobban?!

Forrás: blikkruzs.blikk.hu