Nekem kész férfi kell!

Gyakorlatilag tizenéves korom óta foglalkoztat a kérdés: mit rontottam el a kapcsolataimban? Miért ismételte a történelem önmagát újra és újra, és menekültek fejvesztve az „áldozataim”? Pedig én minden pasast férj-alapanyagként kezeltem. Mégis: jöttek, láttak – és mentek. Jó gyorsan.

Aztán megjött az életembe Ő. Hogy az „Ő” alatt az igazit értem-e? Nem tudom. Egy biztos.

Piszkosul nehéz volt rájönnöm, mi volt eddig a „kiteljesedések” legnagyobb gátja. Nyilván lehet, hogy a többiekkel – az exekkel – nem illettünk össze, vagy  a Sors csupán csak egy-egy megállóként szánta őket.

De akkor is motoszkált valami a szürkeállományom hátsó felében. Egy érzés, ami szinte viszketett: hogy velem van a baj. ÉN vagyok az akadály.

És akkor egyszer csak megvilágosodtam! Végre nem rágódtam ezen görcsösen, és jött a felismerés: hogy mi volt a gond eddig, miért üldöztem el mindenkit magam mellől. Pokoli egyszerű volt a válasz. Tudjátok, miért?

Hát azért, mert Ő előtte minden egyes fickót NEVELNI próbáltam. Mint egy gondos tyúkanyó: megmondtam nekik, szerintem mi az erkölcsi norma; hányszor oké együtt inni a haverokkal egy héten, milyen ruhában illik dolgozni és a lakásnak hogyan kellene kinéznie egy harmincon túli férfi esetében. Arról nem is beszélve, hogy nem kellene anyukáékkal együtt laknunk – ha egyáltalán az összeköltözés ötlete felmerült persze…

Egyszóval én nem a – számomra – „kész” férfiakkal jöttem össze. Azaz csiszolni, nevelni, VÁLTOZTATNI akartam őket. Nyilván nem szerették. Sőt. Gyűlölték.

Először megutálták saját magukat (nem csoda, egyfolytában kritizáltam őket és az életstílusukat), aztán engem. Teljes joggal. Még ha nem is hárpiaként adtam magam elő, akkor is taszító ez a dolog. Vállalom.

Akartam egy ideát és ahhoz a képhez – a kész férfi képéhez – foggal-körömmel ragaszkodtam. Aztán jól egyedül maradtam a nagy Ő-ről alkotott szobrommal.

Majd eltelt több mint öt év szingliként… és hirtelen aszteroidaként csapódott be az életembe egyetlen fiúgyermekem apja. Hogy mi történt? Miért lett Ő Apa?

FOGALMAM NINCS.

Na jó, csak viccelek. Azért, mert a Sors keze végre ilyen betűt kanyarintott. Megint viccelek.

A válasz: nem akarom Őt nevelni. Egyáltalán nem. Úgy fogadom el, ahogy van. Mert – hála az égnek – belefáradtam a nevelésbe

Cakkumpakk. Furcsa, nem? Hogy milyen nevetségesnek tűnő apróságokon múlnak hatalmas fordulatok. Most már csak az a hatalmas feladat áll előttem, hogy az igen öntörvényű négy és fél éves fiamat is elfogadjam olyannak, amilyen. Mi sem könnyebb, ugye…?

Forrás: miragemagzin.hu