Ne üsd! A gyereknek nem pofonra, hanem biztonságos kötődésre van szüksége

Számomra döbbenetes, hogy mennyire elfogadott a gyerekek elleni legalizált erőszak. Azzal takarózva, hogy egy makarenkói vagy atyai pofon még nem ártott senkinek. Vagy azzal, hogy minket nem pszichológushoz hordtak, hanem kaptunk egy jó nagy pofont és tudtuk, hol a helyünk.

Nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem ez nagyon megosztó téma. Bárhogyan is beszéljünk róla, valakinek mindig az elevenébe taposunk.

De tényleg az a probléma, ha kimondjuk a nyilvánvalót? Tényleg arra kell figyelnünk, nehogy megbántsuk azt, aki gyereket ver? Hol vannak mindeközben a gyerekek?Ma, a világháló korszakában csak a kommentekből le lehet szűrni, hogy áll a helyzet gyerekverés kapcsán. Megdöbbentően sok embernek van saját gyerekkori élménye. És megdöbbentően sokan fogadják el, hogy a gyereknevelésbe időnként belefér egy pofon, vagy egyéb bántalmazás.

Néha előfordul, hogy az ember tényleg egy példastatuáló taslit ad a gyereke fenekére, mert mondjuk már százszor kérte, hogy ne hajtson ki az úttestre, és ő mégis kimegy. Sokan úgy gondolják, ilyenkor bevésik a mondandót egy fenékre ütéssel. Mint ahogyan az oroszlán anya legyinti meg a kölykét, amikor valami nagyon fontosra tanítja a túlélés érdekében. Nem gondolom, hogy ez elfogadható, mert azt tapasztalom, a szülő ilyenkor tehetetlenségében üt. Lehet, hogy az ütés után a gyerek nem hajt ki többet az úttestre, de az biztos, hogy ott, abban a pillanatban valami meginog benne.

Sokan mondják, hogy erre nem is emlékeznek a gyerekek. De éppen a kommentszekció mutatja, hogy de bizony! Hogy már eltelt tizen-, huszonakárhány év, és még mindig ott ég az emberben az a bizonyos makarenkói ütés. A szégyen. A megalázottság.

Bárki bármit is mondjon, az ütés és annak megmagyarázása az erőszak legalizálása. Mégis nagyon sokszor előfordul, hogy éppen az háborodik fel, aki üt. Mert annyira hozzászoktunk, hogy ha máshogy nevezzük a bántalmazást, akkor már nem is az, hogy egy idő után társadalmilag elfogadottá válik, aminek soha nem lenne szabad.

A törvények 2005-ben egyértelműen kimondták, hogy a gyerekek testi fenyítésével szemben zéró toleranciával kell fellépni. Ma már számos olyan pozitív gyermeknevelési technika létezik, ami egyértelműen bizonyította, hogy igenis lehet gyereket nevelni testi fenyítés nélkül is.

Tudomásul kell venni, ha egyszer valakit megütnek és utána ölelni akarják, az komoly meghasonulást okozhat benne. Minél többször történik meg, annál erősebbet. Így alakulnak ki sérült kötődési minták és így örökítik tovább a felnőtté vált gyerekek a káros mintát. Hacsak át nem írják.

Az átírás nem könnyű, de nem is lehetetlen. Első körben mindig magunkat kell megkérdezni, ha úgy érezzük, nincs más választásunk, mint az ütés. Mit érzek, amikor nem tudom kezelni a gyerekem? Meg akarom őt érteni? Mi váltotta ki a viselkedését? Milyen érzések vannak bennem és melyik a legerősebb? Milyen konfliktuskezelő példát szeretnék mutatni? Be tudom ismerni, hogy elfáradtam, segítségre van szükségem?Nagyon fontos tudni, hogy a gyerek soha nem direkt rossz. Ha egy gyerek hirtelen kezelhetetlen lesz, annak mindig megvan az oka. De a kérdés nem ez, hanem az, hogy képes vagyok-e megkérdezni magamtól: mi váltotta ki a viselkedését? Mit tudok én tenni? Hogyan tudom kezelni az indulataimat?

Azt is tudomásul kell venni, hogy soha nem kenhetem a gyerekre, ha megütöm: nem ő a hibás azért, mert nekem nincs más eszközöm. A dolgunk szülőként az, hogy megismerjünk pozitív gyereknevelési módszereket, és megtanuljuk magunknak feltenni az előző kérdéseket, még az ütés előtt.

Én azt hiszem, úgy kell a gyermekekhez hozzáállnunk, mint ahogy Gárdonyi Géza tökéletesen megfogalmazta: A gyerek az öröm, a reménység. Gyönge testében van valami világi; ártatlan lelkében van valami égi; egész kedves valója olyan nékünk, mint a tavaszi vetés: ígéret és gyönyörűség. A gyerek a csodával határos, ha nem maga a csoda.

Forrás: she.hu