Ezt az első pillanatban még nehéz elhinni: lehet ennél is jobban? Persze, hiszen az élet minden ostoba előfeltevésünket megcáfolja végül, s neki lesz igaza. Az élet mindig nyer. Egy gyereket nemcsak lehet, de kell is napról napra jobban szeretni, annak érdekében, hogy át- és túléljük a mindennapokat. Hogy megértsük, mit is akar, hogy elfogadjuk, ha nyűgös, ha fáradt, vagy éppen sokat fáj a hasa, és ezért sír. Napról napra többet sír, s anya napról napra nehezebben bírja. S ekkor megszorítja kis kezével anya ujját, rámosolyog, kacag egyet, vagy éppen csak sikítva örül neki, amikor meglátja.
Aztán jön a csodás hiszti korszaka. Embert, anyát, apát próbáló időszak, szinte ép ésszel már fel sem fogható mélységekkel és magasságokkal. Van, hogy szegény szülő csak áll, néz, kínosan mosolyog a megrökönyödött közönségre, nem érti, mi történik vele, csak süllyed, egyre mélyebbre. A dühtől és a szomorúságtól ki sem lát, duzzog, pufog, megsértődik, kiabál, büntet tehetetlenségében. Aztán jön a fordulat, nagyjából még aznap, amikor mégis szétolvad az anyai szív, miközben maszatos mancsok simogatják, s az első „szejetlek, Anya” után már tehetetlenek vagyunk, végképp legyőzöttnek érezzük magunkat. Megértjük, hogy lehet még jobban szeretni egy gyereket.
És ugyanez megismétlődik még százszor és ezerszer, míg felnő az a gyerek: tesz valami borzalmasat, amiről azt gondoljuk, ez maga a katasztrófa, elérkezett a világvége, aztán egy következő pillanatban, amikor oda sem figyelünk, olyat csinál, hogy a szülői szív meg akar szakadni örömében és boldogságában. És egyszerűen lehetetlen napról napra nem szeretni őket jobban. Muszáj.
Erzsi kamasz fiút nevel, akivel igazán bonyolult az élet:
„Nehéz a fiammal, sosem volt könnyű. Bár néha már nem tudom, hogy mi volt előbb: az ő természete, vagy a címke, amit ráaggattunk? Talán csak igazodik a mi elvárásainkhoz. Tény, hogy néha tényleg borzalmasan viselkedik. Most van abban a korban, hogy egyszerűen úgy csinál, mintha nem hallaná meg a kéréseinket: mintha mi sem történt volna, teszi tovább a dolgát. Nekünk, szülőknek egyre kevesebb a türelmünk, egyre hamarabb eljön az a pillanat, amikor sajnos ingerülten szólunk hozzá. Ilyenkor mindenki kiborul, zeng a ház. De az biztos, hogy akkor este még valami olyat tesz vagy mond, amitől elsírom magamat. Biztos van összefüggés a dolgok között, érzi, hogy most szépeket kell mondani anyának, s előhúzza a tarsolyából a legszebb mondatát, mozdulatát, amije csak van, én pedig azonnal, gondolkodás nélkül elfogadom, amit ad. Elmarom, mint egy éhes tigris. Ilyenkor ígér fűt-fát, ölelget és puszilgat, de több is történik azért: ilyenkor hagyják el a legőszintébb mondatok a kis szívét. Valahogy a vihar utáni csendben megnyílik előttem, s megengedi, hogy belenézzek, mi lakik a mélyben. Előjönnek a sérelmek, a fájdalmak, az osztálytársak, a barátok, a tanárok, ebéd, menza, edzés – minden, amiért hiába is nyaggatom hétköznapokon: mesélj, fiam!
Forrás: ridikul.hu
Facebook
Pinterest