Műtesó, féltesó, mozaiktesó: avagy minek nevezzelek, testvérem?

Pedig a kulcs nem a teljes családban van, a hibátlan vér szerinti kapcsolatokban, de ezt gyerekként az ember még nem tudja. Jó lett volna, ha szól valaki akkor, hogy ne ott keressem a tökéletességet. (Meg amúgy sehol se!)

Három mozaiktestvér közt nőttem fel, habár ez a szó sajnos akkor még nem létezett, mindenfajta pótszavakat találtunk ki rá. Nem volt megnevezésünk a másikra, nem voltak definícióink. Persze nehezítette a helyzetet, hogy a két mozaikszülő sem határozta el igazán magát (legalábbis az egyikük), nem házasodtak és még csak nem is költöztek össze. Valahogy lebegett az egész, s mára is csak azért szállt le a földre, mert súlyos évtizedek teltek el ebben az állapotban. Ma már ez mindegy, szüleimként tekintek rájuk, mégis sok mindent másképp kell csinálni, ha négy gyereket összeengedünk: mostantól ez van, ti pedig kezdjetek valamit ezzel a helyzettel, ha tudtok – ennél azért komolyabb útravaló kell egy ilyen szituban. Minket egészen egyszerűen a nyelv hagyott cserben, nem voltak megfelelő, szánkba adott eszközeink, szavaink, helyette a csend volt és az elhallgatás.

Tisztázzuk: ki kicsoda?

Én a mai fejemmel, szülőként mégis azt mondom, hogy sose féljünk mozaikcsalád létrehozásába belevágni, mert elképesztő jó dolog is kisülhet belőle, de hozzuk létre, fektessünk energiát a megalkotásába, ne csak hagyjuk megtörténni a dolgokat csendben. Ne féljünk, s tisztázzuk a dolgokat az elején és adjunk nevet a szereplőknek, ez nagyon fontos. Mert akkor, ha nincsenek kimondva a dolgok, elszállnak, és nem fognak számítani igazán: Én szeretem ezt az embert, s vele szeretnék élni, de ti a gyerekeink vagytok, benneteket is szeretünk. Legyünk hát egy család.

Nekem legjobban mindig a definíciók hiányoztak, hogy nem tudtuk  hogy nevezni egymást. A tesó akkor még erős volt, a többi elnevezést, amiket használtunk meg egyszerűen nem fedték a valóságot. Ha beszélni, mesélni szerettem volna róluk olyasvalakinek, aki nem volt tisztában bonyolult családi helyzetemmel, egészen egyszerűen nem voltak rájuk megfelelő szavaim, így gyerekfejjel gyakran abbahagytam, bele sem kezdtem ezekbe a történetekben, ami fontos lett volna abból a szempontból, hogy rögzüljünk egymásban, s hogy tényleg egy családot alkossunk.

Persze nem mondom, hogy nem volt ellenállás, mert igenis volt, mindenki részéről, főleg akik éppen kamaszodtak, és biztos vagyok benne, hogy sokkal könnyebb lett volna, ha tudjuk, kik is vagyunk egymás számára. Hiszen lebegtünk mi négyen együtt, s nekünk is sok-sok idő kellett ahhoz, hogy földet érjünk, s testvérként szeressük egymást. Ami ugyan megtörtént, „happy end” lett a sztorink, még ha talán később is, mint kellett volna, mégiscsak megtörtént a csoda: egy család lettünk.

Hibalehetőségek

Azok, akik mozaikcsaládban nőttek fel, a szüleik elváltak, biztos vagy ezerszer megfogalmazták magukban: nálam ez majd másképp lesz! Nekem igazi családom lesz, és nem adom fel, küzdeni fogok azért, hogy egyben tartsam azokat, akiket szeretek. Ám ezek a korai élmények sokszor vakká tesznek felnőttként, a sérült gyerek felnőve már annyira ragaszkodik ideáihoz, hogy nem képes észrevenni, ha egy kapcsolat már nem működik, és ki kell szállni belőle, mert többet árt, mint használ. Sőt, még csak meg sem hajlandóak hallani azokat a hangokat, amelyek ezt sugallják feléjük. Olyan csapda ez, melyből nagyon nehéz kikászálódni.

Forrás: ridikul.hu