Mit tettem? Ilyen áldozatot nem kérhetek attól a férfitól, akit szeretek
Tizenhét évesen teherbe estem. Nem tudtam, hogy mit csináljak. A szüleimnek nem mertem elmondani, az iskolából kirúgtak volna – végül egy vidéki unokatestvérem segített.
Unokatesóm három évvel idősebb (és „tapasztaltabb”) volt nálam, már kollégistaként élt az egyik nagyobb városban. Az ő egyik barátnőjének sikerült illegálisan elvetetnie a terhességét, és megígérte, hogy nekem is el tudja intézni. A szüleimnek azt mondtam, hogy az unokatestvéremet megyek meglátogatni, és ez részben igaz is volt – de elsősorban a műtét miatt utaztam.
A beavatkozás során valami nagy baj történhetett, mert majdnem elvéreztem utána. Végül több mint két hetet töltöttem az unokatesómnál, „annyira jól éreztem magam” – legalábbis ezt mondtam a szüleimnek. Bár a terhességet sikerült megszakítani, unokanővérem nőgyógyásza később figyelmeztetett: elképzelhető, hogy soha nem lehet majd gyerekem.
Párom néhány hete megkérte a kezemet. Huszonkilenc éves vagyok, és én lehetnék a legboldogabb nő a világon. És mégis annyira, de annyira boldogtalan vagyok: tudom, hogy a vőlegényem minden vágya a nagy család, egy egész gyerekseregről álmodozik. Én is úgy szeretnék vele álmodozni, de tartok attól, hogy nagy valószínűséggel éppen ezt fogom tudni megadni neki.
Olyan boldog voltam, amikor igent mondtam, rátaláltam arra a férfire, akivel szívesen eltölteném egész életemet, azonban gyötör a bűntudat: talán fel kellene bontani az eljegyzést, és el kellene tűnnöm az életéből. Ha megmondanám az igazságot, talán ő maga szakítana velem. Persze az is lehet, hogy nem. És az még szörnyűbb lenne! Mert ilyen áldozatot nem kérhetek attól a férfitól, akit szeretek.
Egyelőre még várok és mindennap imádkozom, hogy történjen meg a csoda: a jóisten adjon nekem egy kisbabát, mielőtt bármilyen szörnyű döntésre kellene rászánnom magam.
Forrás: blikkruzs.blikk.hu
Facebook
Pinterest