Biztos, hogy mindannyian részesei voltunk már számos játszmának az életünk során. Az már nem biztos, hogy mindegyik szituációban felismertük azt, hogy egy emberi játszma résztvevői vagyunk – függetlenül attól, hogy kezdeményezői vagy elszenvedői vagyunk. A játszmákat többnyire úgy tudnánk jellemezni, hogy azok a folyamatosan ismétlődő hétköznapi szituációk, melyek végkimenetelét anélkül is tudjuk, hogy a partnerünk jelen lenne. Ezek a játszmák Eric Berne pszichológus szerint valójában a belső félelmeink, frusztrációink manifesztációi.

„A hétköznapi emberi játszmák természetes jelenségek, ugyanakkor sok esetben a valódi érzéseink elfedését szolgálják – mondja Rendesi-Kárpáty Ágnes pszichológus. – Nevezhetjük akár egyfajta kommunikációs őszintétlenségnek, hiszen a játszmákkal leplezhetjük sérelmeinket, a dühünket, a csalódottságunkat. Egyfajta veszekedés ez, amellyel nincs is talán semmi baj egészen addig, amíg ez valamelyik felet nem bántja – mert ugye egy játszma mindig két emberen múlik: ha valamelyik fél nem partner ebben, akkor a játszma eleve létre sem jöhet.”

Hogyan lehet észrevenni, hogy megint egy újabb játszmába csöppentünk?

„Amikor valaki azzal a problémával szembesül, hogy mindig ugyanaz a lemez forog körbe-körbe, és bizonyos kérdésekben nem jutnak dűlőre, akkor el kell kezdeni tudatosítani, hogyan jönnek létre ezek a szituációk. Érdemes megfigyelni, honnan indulnak ezek a konfliktusok. Ez persze nehéz, hiszen kellő motiváltság és önismeret kell hozzá, hogy felismerjünk egy játszmát.”

Tipikus eset például, amikor a férj hazajön: ezerféleképpen kezdődhet a vita, de ugyanaz lesz a vége: veszekedés. Miről van szó? Arról, hogy a feleség fáradt, segítségre lenne szüksége, de ahelyett, hogy ezt elmondja, ezzel a megoldással levezeti a feszültséget. Ezekben az esetekben át kell nézni, milyen indulatok vannak ezekben a konfliktusokban, mit nem lehet elmondani, mit kell késleltetni ahelyett, hogy azonnal elmondanánk a párunknak.

„Rengeteg olyan érzés állhat egy játszma hátterében, amit egyszerűen nem merünk elmondani a párunknak, mert olyan sérelmeket hozna fel, amelyeket valamiért nem tudunk vagy akarunk felvállalni – mondja a pszichológus. – Azonban ha egy probléma újra meg újra előkerül, annak mindig jelentősége van, azzal érdemes lenne foglalkozni, hogy feloldódhasson. Nem mondom, hogy ez egy könnyű feladat, de sokat teszünk vele a kapcsolatainkért hosszú távon. Hiszen ha egy kapcsolatban minél több a játszma, annál több az elfedés és annál kevesebb az őszinteség.”

A női empátia világokat képes megmozdítani

Amikor felfedezzük, hogy egy játszma kellős közepén őrlődünk, első lépésként meg kell próbálni rájönni, mi van mögötte. Ehhez igazság szerint sokszor némi külső segítség is szükséges.

Második lépésként meg kell próbálni megváltoztatni az egyébként előre borítékolható végkifejletet, és nem úgy reagálni, ahogy az a forgatókönyvben meg van írva. Ebben az esetben, ha a szokványostól eltérő módon reagálunk, a partnerünk érzékelni fogja ezt, és megáll, hiszen megváltozik a felállás, eltértünk a menetrendtől. Ebben az esetben még mindig kétféle végkifejlete lehet a dolognak: vagy folytatja, vagy nem. Utóbbi esetén legalább egy csatát megnyertünk.

„Ezeket a játszmákat leginkább empátiával lehet megállítani, ami a nőknek talán könnyebben megy – mondja Rendesi-Kárpáty Ágnes. – Nagy probléma, hogy nem szoktunk azon gondolkodni, mi lehet a valódi oka ezeknek a játszmáknak. Ha például rákérdezek a pácienseimnél, hogy mit gondolnak, mi lehet a férjük/feleségük fejében ezen vitáknál, vajon mit érezhetnek, mit szeretnének kifejezni valójában, többnyire azt válaszolják, hogy fogalmuk sincs, nem gondolkodtak még ezen. Pedig végső soron akkor tudunk egy játszmán változtatni, ha nekünk fontos, hogy megértsük, mi zajlik ilyenkor a másikban, illetve bennünk.”