Az egész egy konyhai beszélgetésből indult (mint általában minden jó történet és minden jó ötletünk valahogy ott kezdődik), de én voltam a leggyorsabb, én csaptam le először a témára, és az én történetem kerülhet a cikk legelejére. Sokat gondolkodtam, melyiket válasszam, mert tényleg rengeteg helyen laktam már életemben, és számtalan történetet gyűjtöttem már össze, de úgy érzem, M. Géza és kis lakóközösségünk harcánál egyik sem szórakoztatóbb. Igyekszem röviden összefoglalni a lényegét: adott egy panelház hatodik emelete, két egymás melletti lakás, az egyikben három, otthonról frissen kiszabadult, pofátlanul önző és önelégült egyetemista, a másik lakásban pedig M.Géza és neje lakik. Nos, a három egyetemista hétfő esténként (lakásavató) másik 20, hasonló habitusú kispajtását hívja fel az albérletbe „ünnepelni”, zenét hallgatni, táncolni. Ezek a mulatságok rendszerint éjfélre, hajnali 1-re (de maximum fél kettőre) véget érnek ugyan, de sajnos nem úgy, hogy az ifjúság elálmosodik és lefekszik, hanem 23-an elvonulnak, nem csendben, és nem is egy lifttel teszik mindezt. M. Géza nem boldog ilyenkor, az első pár alkalommal még csenget, szól, dörömböl, ám hamar rájön, ezzel az agresszív viselkedéssel nem érhet célt. Helyette csodálatos ötlete támad: másnap reggel 6 órakor bosszút áll, méghozzá úgy, hogy bömbölteti a zenét, hogy épphogy csak az előbb hazaért, megfáradt ifjúság véletlenül se tudjon pihenni. Tökéletes módszer. Kedves M. Géza, gratulálok, és utólag is bocsánat!
Anna és a radiátorcsövek
Én nagyon ki tudok akadni, ha egy szomszéd zavaró, számtalanszor használtam a radiátorcsövön kopogtatást jelzésül. Persze ez általában nem javít a helyzeten. Amikor még egy barátnőmmel laktam albérletben, esténként furcsa zenét hallottunk, nem is magát a zenét, hanem a mély basszust, azt az idegesítő fajtát. Hónapokig nyomoztam, honnan jöhet. A felettünk lévő szomszéddal sokszor volt már baj, ezért gondoltuk, hogy ő az. Vettem a bátorságot, felmentem, és megkértem, hogy maradjanak már csöndben. De meglepődtem, amikor egy szál pizsamában nyitott ajtót a tulaj, és közölte, hogy náluk nincs semmi, csak tévéznek, mindjárt alszanak. Nekem meg persze bűntudatom lett, hogy hónapokig kopogtam a csövön. Végül egy este lesétáltam az alattunk lévő folyosóra pizsamában, mert már nagyon ideges voltam, ahol is kiderült, hogy az alattunk lévő srácok buliznak, de olyan hangosan, hogy a folyosó elején hallani lehetett a zenét. Harmadszori kopogásra nyitották ki, elnézést kértek. Persze pár nap múlva folytatódott, de aztán elköltöztem, szóval nem zavart többé, de nem tudom, a mellette lakók hogy bírták azt a hangos zenét a mély basszussal. Egyébként ilyenkor tényleg annyira ideges vagyok, hogy egyfajta missziónak érzem, hogy megbosszuljam, amiért nincsenek tekintettel másokra a szomszédok. Többször írtam már levelet, vagy kiabáltam fel és kopogtattam a radiátorcsövön. De nem csak én, a párom is ideges ilyenkor: volt, hogy iszonyú hangosan élték a szerelmi életüket a felső szomszédok és a párom eltervezte, hogy felvisz egy üveg pálinkát azzal a szöveggel, hogy „jöttem a disznóvágásra!”, de mire elindult volna, abbahagyták
Luca és a parketta
Az egyik albérletünkben egy idős néni volt a szomszédunk. Nem hallottunk belőle sokat, de mivel a két lakás valamikor egy volt, ezért a parketta nyikorgása tökéletesen áthallatszott. Napközben nem zavart minket, de a néni rendszeresen felkelt hajnali 3-kor és elkezdett járkálni, vagy a hintaszékében hintázni… Annyira ijesztő volt, konkrétan mintha közvetlenül mellettünk járkált volna. Egyszer egy ilyen alkalommal átkopogtam neki, ami miatt nagyon szégyelltem magam másnap, de utána abbahagyta. Szóval igazából cuki volt.
Rita és a kajaszag
Eddig akárhol laktam, mindig volt valamilyen szomszédparám. Ahol felnőttem, egy kedves kis panel 4. emeletén, a szomszédok imádták a magyaros kajákat, és olyan volt, mintha 0–24-ben főztek volna… Olyan kajaszag volt a lépcsőházban, hogy beitta a kabátom is. Sőt, még a mi lakásunkban is érezni lehetett. Aztán az albérlet, ahol most lakom, az ágyunk pont annál a falnál van, amelynek a másik oldalán a szomszédok konyhája. Egy kedves idős pár egyébként, csak az a vasárnap reggel 8-as húsklopfolás ne lenne. A nővérem pedig arra panaszkodik mindig, hogy a felső szomszédja, egy fiatal lány valószínűleg babaprojekten van a párjával, ugyanis szinte minden másnap áriázik éjszaka.
Panni néha úgy érzi, egy némafilmben él
A mostani ház, ahol lakunk, elég régi épület, így nálunk is sok lakást új falakkal választottak le egymástól. Az már más kérdés, hogy azt gondolták, két idegen család vagy ember elszeparálásához bőven elég egy hat cm vastagságú fal is (nem, nem elég). Szerencsére csak a konyha és a fürdő falán szoktak különös dolgok történni, és azok is inkább mulatságosak vagy szomorúak, mintsem bosszantóak. A fürdőszobafalunkkal szomszédos lakásban egy néni lakik, eddig egyedül éldegélt a 17 négyzetméteren, de pár hónapja talált magának egy bácsit, aki beköltözött hozzá, ezáltal a zajszintjük is megugrott. Így mindamellett, hogy az esti fogmosás közben tisztán halljuk, hogy melyik híradót nézik, a drámájuknak is napi szinten részesei vagyunk. A néni rokonai és barátai szerint a bácsi csak kihasználja őt, de a néni azért szereti, kivéve akkor, amikor a bácsi részeg, mert akkor utálatos dolgokat mondanak egymásnak és néni megfogadja, hogy holnap elküldi. A múltkor azon veszekedtek, hogy valaki a hűtőszekrénybe rakta a telefont, bár 17 négyzetméteren nem is csoda, ha szép lassan megőrülnek. A másik esemény sokkal rejtélyesebb és szintén a fürdőszobához köthető, ahol van egy szellőző. A ház valamelyik pontján pedig lakik egy pár, akik nagyon szeretnek énekelni. De nem ám csak úgy dudorászni, kizárólag akkor érzik jól magukat, ha üvöltve operetteket énekelnek, és magyar slágereket duetteznek. Sajnos nem túl szép a hangjuk, de a legjobb az egészben, hogy simán előfordul, hogy hajnalban zendítenek rá, vagy az éjszaka közepén. Szerencsére nem halljuk máshol, csak a fürdőben, de igazi rejtély számomra, hogy ki lehet az, és mindig, mikor találkozom valakivel a folyosón, elgondolkodom rajta, hogy vajon ő-e az egyik titokzatos pacsirta. De hogy jót is mondjak, a hálószobánk falszomszédja egy zongorista. Ő is játszik néha későn, de nagyon szépen, és mikor jó idő van és nyitva az ablak, áthallatszik a zene és olyan, mintha egy némafilmben élnénk.
Niki, a szerencsés
Én elég szerencsésnek mondhatom magam a szomszédaimmal, eddig nem volt soha nagy konfliktus, igaz, nem is nagyon tudom, kik élnek mellettem. Amikor először felköltöztem Budapestre, egy régebbi lakásban laktunk, de nem annyira régiben, hogy ne legyenek papírvékonyak a falak, itt gyakran hallottuk a szomszéd magánéletének részleteit is. Szerencsére csak a fürdőben lévő falunk érintkezett az ő lakásukkal, de zuhanyzás közben azért gyakran hallottuk, hogy úgy fegyelmezi a gyerekét, hogy bezárja a fürdőbe, a gyerek meg sír, mint a fába szorult féreg… Zongoristánk nekünk is van valahol a házban, ahol most lakom, sokszor halljuk, hogy gyakorol, sajnos egyelőre nem túl sok sikerrel. A mi művészünk még nem egy Beethoven, de lényegesen jobb ezt hallgatni, mint az üvöltözést vagy gyereksírást, így nem zavartatjuk magunkat különösebben.
Forrás: ridikul.hu
Facebook
Pinterest