Minden reményem odalett: már késő, ezt nagyon elrontottam az életemben
Még pár év, és hamarosan már középkorúnak sem mondhatom magam. Úgy érzem, hogy elvesztegettem az életemet.
A környezetemben mindenki azt hiszi rólam, hogy egy kiegyensúlyozott és tudatos nő, aki jól él az általa megteremtett körülmények közepette, elégedetten a karrierjével – de sajnos ez távol áll az igazságtól. A lelkem mélyén magányos, depressziós és kétségbeesett vagyok.
Amióta az eszemet tudom, egyetlen vágyam volt: édesanya szerettem volna lenni. Azonban a sors nem engedte, hogy valóra váljon ez az álmom. Mindenféle akadályokat gördített elém az élet. De én magam is tehetek róla. Iskolaéveim alatt folyamatosan a tanulásra koncentráltam, biztos jövőt szerettem volna magam és a leendő gyerekeim számára. Voltak udvarlóim, de nem hagytam, hogy eltérítsenek a célomtól, a biztos egzisztencia megteremtésétől. Ma már nagyon bánom, hogy ennyire rigorózusan gondolkoztam, bár egy kicsit lazábban csináltam volna!
Igaz persze, hogy éveken át a beteg szüleimet is gondoztam a munkám mellett, sok időm nem maradt ismerkedésre. Valójában nem is bántam, imádtam a szüleimet, örültem minden percnek, amit még velük tölthettem. Csakhogy közben elrepült az idő, harmincas éveimre már azt is elfelejtettem, hogy milyen szerelmesnek lenni.
Ahogy teltek az évek, kezdtem teljesen elveszíteni az esélyt, hogy párt találjak és családot alapítsak. A velem korú férfiak fiatal, csinos nőkkel akarnak ismerkedni, az én fajtámat észre sem veszik. A reményt soha nem adtam fel , hogy egyszer kisbabám lesz. Ez a gondolat volt az egyetlen dolog, ami motivációt adott a mindennapokban. De lassan rá kell ébrednem, hogy ez tényleg csak ennyi marad: egy gondolat, egy múló reménysugár.
Forrás: blikkruzs.blikk.hu
Facebook
Pinterest