Miért nem kellenek a munkáltatóknak az anyukák?

Anna levele sok mindenre rávilágít ezen a kényes területen, és elég őszinte is ahhoz, hogy gondolkodásra késztessen mindannyiunkat. „Voltam ezen is, azon az oldalon is. Voltam kiszolgáltatott helyzetben lévő kismama, aztán sokgyerekes anyukává váltam, végül egy nagy cég vezető munkatársaként én ültem arra a bizonyos másik székre – pont ott, ahol válogatják a lehetséges munkatársakat. Nem emlékszem olyan élethelyzetre, ahol ne lett volna szükség a pénzre, az én saját keresetemre is, így nekem mindig, de tényleg mindig dolgoznom kellett. Várandósan is, kisbaba mellől is, és később is, akkor, amikor már több gyerek sertepertélt a szoknyám körül. Ennek megfelelően gazdag tapasztalatokkal rendelkezem arról, milyen kompromisszumokra hajlandó egy kiszolgáltatott helyzetben munkát kereső-vállaló nő. És milyen hazugságokra, elhallgatásokra kényszerül. Mennyit maszatol, milyen módon próbálja eladni önmagát, elhitetni a vele szembe ülő HR-es ‘nagyhatalommal’, hogy csak és kizárólag ő az alkalmas jelölt a pozícióra – akkor is, ha egy hónap múlva szülni fog. Tagadtam már le azt, hogy anya vagyok, nem mindig vallottam be az összes gyereket, és volt olyan is, hogy a csillagokat lefüllentettem az égről, hogy felvegyenek – két nagymamát, tucatnyi unkahúgot, állandó, mindig kéznél levő bébiszittert –, hogy bizonyítsam mobilitásom, rugalmasságom. Mert az alkalmasságomhoz a legtöbb esetben nem fért kétség. Szakmailag mindig oké voltam, csak éppen azok a fránya gyerekek. Vagy a nagy hasam volt a bökkenő. Egy időre a legnagyobb kamuanyu lettem a piacon.

Mert a legtöbb esetben a munkáltatók mereven elzárkóztak a rugalmas munkaidőtől, a részleges vagy teljes home office-tól. Olyan munkaköröknél is, ahol az otthon végzett munka lett volna a legkézenfekvőbb megoldás. Mert megfigyeltem, hogy a legtöbb esetben az őszinteségem volt az ásó, amivel el is hantolhattam magam a munkakeresés során, mert nem és nem bíznak (felelős) munkát olyan emberre (anyukára), akinek egynél több gyereke van, de akkor se, ha még csak egy, de még nem töltötte be a 6. évét. Mert az annál fiatalabb (és/vagy sok) gyerek állandóan beteg, baleset éri, az anyja meg folyton betegszabin héderezik majd. Otthon lógatja a lábát biztos a cég pénzén… Ha őszinte voltam, és mégis furcsamód bizalmat szavaztak, akkor nekem nagyjából háromszor olyan keményen kellett dolgoznom, mint ‘szabad’ – gyermektelen – vagy kamasz gyereket nevelő kolléganőimnek, hogy bebizonyítsam, jól döntöttek. Ha kellett, otthonról is nyomtam tovább a munkát, egyik kezemben gyerek, másik kezemben fakanál, a szemem meg a monitoron, a leveleket elolvastam, ha kellett, válaszoltam. Ügyet intéztem, szerintem hatékonyan. Altatás után pedig indult egy újabb kör, egy minimum éjfélig tartó mini műszak, hogy reggel legyen némi előnyöm másokhoz képest. Persze halálosan fárasztó volt ez a felesleges bizonyításokkal tarkított pálya, megalázó a versenyfutás, lehangoló a számonkérés, a csúf pillantás, ha késtem pár percet, vagy hamarabb akartam kilépni délután a munkahely ajtaján, mint mások. Még akkor is, ha az aktív munkaidő alatt én TÉNYLEG dolgoztam, nem tartottam soha felesleges, időrabló kávé- és cigiszünetet. Nem vettem részt a munkaidőből félórákat is ellopó pletykapartikban. Dolgoztam keményen és gyorsan, mert kellett a pénz, és mert anyuka voltam, akinek felelőssége és feladatai voltak a gyerekek mellett.

Egy pozitív tapasztalatom volt ez alatt a hosszú időszak alatt. Egyetlen munkáltató volt csak, aki nem kérdezett rá nyíltan arra, van-e gyerekem, egyetlen munkáltató szavazott úgy bizalmat, hogy tényleg nem érdekelte a háttér. Amikor felvettek, és én rákérdeztem erre, azt válaszolta a főnököm, hogy szerinte ez magánügy. Feltételezi, úgy jelentkeztem erre a pozícióra, hogy megoldom a helyzetet. Nem akart kirekeszteni, de nem is biztosított extra előnyöket. Rám és a munkatársakra bízta, kezeljük rugalmasan a dolgot, segítsünk egymásnak, ha kell. A feladatokat végezzük el tisztán és precízen. Pont. Én már ezért is hálás voltam. Ma már azért ennél kicsit többet várnék. Tisztább ügykezelést. Vezetői befolyást a munkarendbe. Olyan szerződést, ami világosan leírja, mit várnak tőlem, azt milyen módon, én gyerekes munkavállalóként milyen rugalmas előnyöket élvezhetek. Most én vagyok a munkáltató. Gyakran ülnek velem szemben munkát kereső nők. És előfordult már, hogy NEM kisgyerekes anyukát vettem fel. Természetesen nem anyasága volt a döntő érv sosem. Én próbálom a jelentkezőt ‘egészében’ szemlélni. Mert nálam az például alap (ez egy nagyon erős tapasztalat), hogy az anyukák rugalmasak, általában jól osztják be az idejüket, hatékonyan szerveznek, jól tűrik a monotóniát, kitartóak, és óriási a teherbírásuk. Mindezek a jellemzők kifejezetten alkalmassá teszi őket olyan pozícióra is, amikor nagy nyomás alatt kell dolgozniuk. De azt is tudom, hogy úgy is keresünk édesanyaként munkát, hogy hátterünk az adott munkakör bevállalását nem segíti elő. Kínlódni fog az anyuka, a család, és kínlódni a munkáltató is, hiszen hamarosan csalódnia kell. És minél több csalódás éri, annál hamarabb fogja (szabálytalanul ugyan, de) eleve kizárni a lehetséges pályázók köréből a kisgyerekes anyukákat. Nem akar újabb kudarcot… Előítéletei lesznek a kisgyerekes nőkkel szemben, és ez nagy baj.

Én a legtöbb esetben, ha bizonytalan vagyok – mert maga az édesanya is bizonytalan, és ezt vagy elmondja nyíltan, vagy nem, de egy ‘mély’ beszélgetés során azért kiderül, hogy nem megoldott a stabil gyermekfelügyelet –, akkor pár hétig nyitva hagyom a kérdést. Hosszabb ‘próbaidőt’ javaslok, amely a család alkalmazkodóképességét teszteli, amikor kipróbálhatja az anyuka, hogyan tudja tényleg hatékonyan összeegyeztetni a munkát egyéb feladataival. Nagyon gyorsan kiderül ám, ha valamelyik terület sérül. Ha ez történik, akkor észszerű határok között próbálunk új kereteket szabni – rövidebb munkaidő, rugalmas időbeosztás, heti 1-2 nap home office. Vagy másik munkakört javaslok. Ilyen is előfordult. Egyébként, ha a munkáltató hajlandó engedményeket tenni, akkor azt a munkavállaló felelősséggel kezeli és kemény munkával hálálja meg. Én még nem találkoztam olyan kollégával, aki visszaélt volna a neki tett engedményekkel, aki nem végezte volna el a rábízott munkát otthon. Ehhez azonban bizalom kell. Bízni akkor is a munkavállalóban, ha nem ‘látjuk’ munka közben. Ha nincs szoros kontroll, ha rábízzuk, hogyan bánik idejével. Bízni abban, hogy a gyerek miatt a munkaidő elejéből, végéből lecsípett munkaidőt az effektív munkavégzés közben bepótolja majd. Hogy nem jelent beteget, ha nem beteg a gyerek. Tapasztalatom szerint megtérül ez a bizalom. Nemcsak pénzben, de lojalitásban is.”