Én mondjuk pont nem – mondhatni, szerencsém van, mert az első szerelmem nem volt éppen mintapasi, ami nem is csoda, hiszen még csak középiskolások voltunk, amikor összejöttünk. Én nagyon kislány voltam, ő nagyon kisfiú, de a saját magunk módján nagyon szerettük egymást. A második szerelmem sem maradt meg idealizált formában, talán azért, mert akkor zajlott, amikor elköltöztem egy új városba, elkezdtem az egyetemet, és magam mögött hagytam mindent, amit addig ismertem – köztük egy idő után a srácot is.
Na de a harmadik szerelem! Ez volt az, ami igazán ragadt, és én hozzá hasonlítok mindenkit: majdnem négy évig mintabarátom volt, mintakapcsolattal, teljes nyugalomban éltünk egymás mellett, és a srác nagyon jól bánt velem. Persze a húszas évei elején ezt egyik lány sem értékeli igazán, így ennek a kapcsolatnak is vége szakadt, de ettől kezdve mindenkit hozzá hasonlítottam, és meg voltam győződve arról, hogy ennél jobb már nem jut nekem.
De miért vagyunk ilyenek? Honnan ered ez a hasonlítgatás, és miért gondoljuk úgy, hogy a múltbéli kapcsolat annyira nagyon jó volt, mikor valójában valószínűleg egyáltalán nem volt hibátlan, és oka van, hogy vége szakadt?
Szakértők szerint ez részben annak köszönhető, hogy az első igazi szerelmünk még nagyon ártatlan, és ez az első alkalom, amikor teljes egészében kitárulkozunk valakinek – vagyis megmutatjuk azt, hogy milyenek vagyunk, feketén-fehéren, minden hibánkkal együtt. Ez egy nagyon bensőséges folyamat, és kifejezetten intim is, így az, akinek ebbe betekintést engedünk, egy életre megmarad az emlékeinkben.
Ráadásul az első igazi szerelmünk olyan, amihez óriási reményeket fűzünk: amikor a rózsaszín ködben lebegünk, úgy gondoljuk, hogy igen, ő lesz az, akivel egyszer majd összekötjük az életünket, és gyerekeket szülünk neki, és minden tökéletes lesz. A későbbi kapcsolatainkba sokkal realistábbként lépünk bele, és nem ekkora elvárásokkal már rögtön a legelején. De az első szerelemnél még nincsenek meg ezek a gátak bennünk, képesek vagyunk azonnal adni, mindenféle gondolkodás és tartás nélkül.
Aztán még ott van az is, hogy az első szerelem általában az életünknek azon szakaszában jelentkezik, amikor még nem sok felelősségünk van az életben, nincs, ami lehúzza a realitás talajára. Az első szerelmen általában mindenki átesik legalább a főiskola idején, de inkább a középiskolában – ilyenkor még nincs más dolgunk, mint tanulni, bulizni, a barátainkkal lenni, és persze szerelmünk tárgyára koncentrálni. Nincs a vállunkon a felelősség, nem szólnak bele a sötét mindennapok a szerelmünkbe.
Az első szerelem élményét összekötjük ezzel a gondtalan állapottal, és akaratlanul is kapcsolatba hozzuk a kettőt egymással: ha visszagondolunk a szerelemre, egy felhőtlen, felelőtlen időszak jut az eszünkbe, amikor még minden sokkal egyszerűbb volt, és reményekkel teli indultunk neki a nagyvilágnak. Teljesen mindegy, mennyire boldog életet élünk most, ez az időszak mindig egy vadregényes kor lesz a számunkra, amit összekötünk az első szerelem élményével is.
Ha ezekbe a pszichológiai sajátosságokba belegondolunk, rögtön nem csoda, hogy az első szerelem ilyen mély nyomot hagy bennünk, és ennyire ehhez hasonlítjuk a többi kapcsolatunkat. De fontos, hogy az eszünkkel azért tudjuk: ez nem a valóság, és valószínűleg a mindennapok ebbe a tökéletesnek hitt kapcsolatba is ugyanúgy belegyűrűztek volna, ahogy teszik most a kicsit tökéletlenebbnek, de igazibbnak ható kapcsolatunkba.
Forrás: ridikul.hu
Facebook
Pinterest