Miért esnek olyan könnyen szét a párkapcsolatok?

Mindannyian hatalmas romantikus reményekkel megyünk neki az életnek: tökéletes kapcsolatról, teljes és boldog családról, jólétről álmodozunk fiatalkorunkban, az élet azonban sokkal, de sokkal bonyolultabb, mint az álmaink. A valóság az esetek nagy részében (leszámítva talán az első boldog heteket, hónapokat, éveket) sosem képes lépést tartani az álmainkkal. Főleg, mióta romantikus regények és hollywoodi sikertörténetek mentén képzeljük el a világot. De a valóságnak sajnos (szerencsére?) köze sincs a képzelt világainkhoz. Nagymamám mondta mindig: az élet, gyerekem, csupa küzdelem, melyet olykor-olykor megszakít a boldogság. Ezt akkor még hatalmas sértésnek éltem meg, de egyre biztosabb vagyok benne, hogy igaza volt.

Szerencsések vagyunk. Mi itt, a világ naposabbik felén, olyan kényelemben éljük az életünket, melyet 100, 50 vagy akár csak 20 évvel ezelőtt még elképzelni sem tudtunk. Gépek mosnak, szárítanak és mosogatnak helyettünk, másodpercek alatt kapcsolatba tudunk lépni a világ legtávolabbi pontján élő szeretteinkkel is, autók és autóbuszok, villamosok visznek minket háztól házig, s mindemellett annyi információ áraszt el bennünket a nap minden egyes pillanatában, egy apró kis szerkezetben ott van (csaknem) minden fellelhető tudása az emberiségnek, hogy szinte egy perc időnk sincs unatkozni. De vajon mindezek mellett tényleg szerencsések vagyunk?

Nem veszítettünk el valamit útközben? Egészen biztosan nem fordítottunk hátat annak a tudásnak, amelyet nem könyvekből vagy tudományos ismeretterjesztő kiadványokból szívhatunk magunkba? Biztosan nem vagyunk kevesebbek, mint az előttünk létező több ezer generáció? Ugyan megvan mindenünk, ami a kényelmünket szolgálja, gépek, infrastruktúra, meleg víz a csapból, központi fűtés és ezer meg ezer applikáció, de az is biztos, hogy sosem élt még annyi magányos ember ezen a bolygón, mint 2018 legelején.

Ki is vagyok én?

Főleg azóta, hogy létezik egy virtuális énünk is a közösségi világban, valahogy sokkal távolabb kerültünk attól, akik mi vagyunk. Sokkal nehezebben tudunk szembenézni a létező, valós problémáinkkal egy olyan térben mozogva, ahol mindenki csak a legelőnyösebb profilját mutatja, életének apró örömeit felnagyítva, kiszínezve tolja az arcunkba a nap 24 órájában. És amíg nem tudjuk, valójában kik is vagyunk, mert egy általunk teremtett nem létező ideát próbálunk utolérni, addig hogy várhatjuk el, hogy az a bizonyos másik is tudja, hogy kell velünk bánni, mik a valós igényeink, s meddig érdemes küzdeni a kapcsolatunkért? És mi is egyre kevésbé vagyunk hajlandóak küzdeni egy rossz, de még menthető kapcsolatért. Szeretjük a könnyebb utat választani nemcsak akkor, ha a háztartási gépeinkről, használati eszközeinkről van szó, de sajnos már akkor is, ha az érzelmi életünkről.

Jön jobb?

Amikor kukába hajítunk egy kapcsolatot, amikor könnyedén kilépünk belőle, mintha csak egy elhasznált, megunt bőrt vedlenénk le magunkról, vajon miért hisszük azt, hogy jön majd valaki más, valaki jobb, valaki különb, akivel majd minden tökéletes lesz, s nekünk csupán annyi a dolgunk, hogy szépen lassan kivárjuk? Ha ezt a régit sem tudtuk megjavítani, ha nem tudtuk elfogadni a másik hibáit, és nem voltunk készek a kompromisszumokra?

Ma már nem kötnek bennünket gúzsba anyáink és nagyanyáink kényszerei, önállóan is tudunk létezni, fenn tudjuk tartani magunkat akár elvált, egyedülálló anyaként is. Magunk mögött hagytuk a régi rendet, és lehet, hogy az anyagiak terén már függetlenek vagyunk, mégis folyton egy erős társra vágyunk, valakire, akiben megbízhatunk, és aki mellett újra gyengék lehetünk.

Forrás: ridikul.hu