Mert a férfiak kenyérre kenhetőek – így csináljuk mi!

Vannak olyan férfiak, akik egyszerűen a segítségére sietnek az elesett nőknek, másokat a kihívások hoznak lázba, megint mások egyszerűen képtelenek nemet mondani, ha a szívük választottja kedvesen pislog rájuk, miközben édesen mosolyog. Meglepő vagy sem, a szerkesztőségünk tagjai is ezekkel a „fegyverekkel” élnek, ha arról van szó, hogy kenyérre kennék a párjukat, vagyis ha valami olyasmire szeretnék éppen rávenni, amihez egyébként sem nekik, sem a szerelmüknek nincs kedve. És lehet ujjal mutogatni, meg mentegetőzni, hogy „én bizony nem”, ha a szívünkre tesszük a kezünket, akkor beláthatjuk, hogy valamennyire mindannyian élünk ilyen vagy olyan trükkel.

Szenior szerkesztőnk, Judit például kifejezetten nagy fába vágja ilyenkor azt a bizonyos fejszéjét. „Az én pasimat nagyon nehéz rávenni olyasmire, amit nem akar. Szóval ha határozottan kijelenti, hogy nem, én nem erőltetem tovább. Ha azonban bizonytalan, akkor nagyon-nagyon-nagyon kedves vagyok vele, és általában sikerül is meggyőznöm. A köztes időben pedig mindig mindent megköszönök, amit megtesz nekem: eldob a munkahelyemre, hoz fel ásványvizet a sarki boltból, befizeti a számlákat – én mindenért hálás vagyok neki, és a tudtára is adom.”

A dicséret és a terelgetés külsős szerzőnknek, Lucának is „bejön”. „Én nagyon szeretem azt a trükköt, hogy ha valamit szeretnék, hogy megcsináljon, minden apró, afelé haladó dologért nagyon megdicsérem, és megköszönöm neki, hogy ilyen figyelmes volt. Így általában egyre jobban törekszik magától a kívánt irányba. Persze van, amiben nem tudunk dűlőre jutni, ilyen például a porszívózás, amire egyszerűen nem hajlandó. Nem idegeskedem rajta túl sokat, karácsonyra robotporszívót kértünk a szüleimtől.”

Cserebere-taktika és a férfiegó

Hírszerkesztőnk, Niki esetében az észérvek válnak be – egy kis női elesettség kíséretében. „Az én barátomat abszolút észérvekkel lehet csak meggyőzni, a hiszti meg az érzelmi zsarolás nem játszik (tudom, mert próbáltam!). Úgyhogy ha valamit el szeretnék érni nála, akkor felajánlok cserében valami olyat, amit ő nem szeret csinálni. A másik praktika az, ha az egójára hatok, ez mindenféle tech témában bejön. Szívesen újratelepíti nekem órákig a gépemet, ha úgy csinálok, mintha abszolút nem értenék hozzá, ő pedig játszhatja a nagy megmentő szerepét. Utóbbi csak akkor nem szerencsés, ha látom, hogy valamit rosszul csinál, mert nem szólhatok neki érte, különben lebukom, hogy meg tudnám csináni, csak nem akarom…”

A férfiegó máshol is kijátszható, legalábbis főszerkesztőnk, Tini exférjénél mindenképpen bevált az a taktika. „Az exférjemnél ugyanazok a trükkök váltak be, mint amik a közös gyerekeinknél is, de ha mégse, és én nagyon szerettem volna, hogy valamit megcsináljon, akkor általában azt mondtam neki, hogy NEM biztos, hogy képes rá. Ettől kihívásnak tekintette, és akkor is megcsinálta, ha egyáltalán nem fűlött hozzá foga. A jelenlegi páromra vonatkozóan nem árulom el a dolgokat. Legyen annyi elég, hogy sokkal kifinomultabb módszerekhez kellett nyúlnom, és számomra ezek sokkal testhezállóbbak is.”

Rebegő szempillák egy kis csavarral

Külsős szerzőnk, Zsófi a klasszikus női praktikák mestere. Pillog, duzzog, mosolyog, de ha kell, még tud a praktikán csavarni egyet, és ugyancsak az egót támadja – meglehetősen ügyesen. „Pillogok. Sokat. Hozzá kedvesen mosolygok. Ha ez nem válik be, jön a léccciiii-féle esedezés további rebegtetéssel, majd ha ez sem ér célt, jön az érvelés. Ha ő nem szeretné mondjuk nem tudom, kivinni a szemetet, fejtse ki, miért nem szeretné, mi változtathatna ezen, milyen rendszert vezethetnénk be, amivel mindketten elégedettek vagyunk, és addig analizálom és kérdezgetem szerencsétlent, míg inkább feladja. Vagy jön egy hangos veszekedés a ‘te már megint – te sosem’ vonalon. Ha elsőre nagy nemet kapok egy ötletemre, akkor látványosan duzzogok, egészen addíg, amíg a pasi észhez nem tér. Hogy nekem kéne, az csak öt perccel később esik le. Még sikeres lehet az, hogy eleve úgy számolok be a tervemről, hogy őt direkt kihagyom, és családtagok, barátnők segítenek benne, nyújtanak társaságot. Ekkor menetrendszerűen jön a kérdés, hogy miért nem őt kértem, hogy segítsen. Ilyenkor nem szabad rávágni a ‘te sosem’ tirádát, én ártatlan arccal fejtegetem, hogy azt gondoltam, nem ér rá, én úgy szerettem volna, ha ő is, de hát tudom, hogy sok a munka, stb. A végén bosszúsan ő kér arra, hogy megcsinálja azt, amit szerettem volna.”

És a díjat kapja…

A képzeletbeli taktikai nagydíjat pedig hírszerkesztőnknek, Ritának ítéltük oda. „Az én páromat borzasztó nagy kihívás kenyérre kenni… 3 éve vagyunk együtt, és még csak most kezdem kapiskálni a megfelelő, célravezető módszert. Azt már meg tudom ítélni, hogy mi az, amihez tuti nincs kedve, és kapásból nemet mondana. Ilyenkor nem is szabad direktben rákérdezni a dologra, hanem először csak puhatolózom, hogy mit csinál az adott időpontban, mihez van kedve, stb. (például egy barátnőm szülinapi bulijára szeretném elcsábítani). Aztán mesélek a dologról, és próbálom rávezetni, hogy szeretném, ha jönne. A legtöbbször elég határozottan ragaszkodik a döntéséhez, úgyhogy ilyenkor hagyni kell egy kicsit, általában elkedvetlenedek, de véletlenül sem sértődök meg, mert azzal az ellenkező hatást érem el. Meg kompromisszumokat szoktam felajánlani, hogy nem maradunk sokáig, vagy másnap azt csináljuk, amit ő szeretne… Egy szó mint száz, nagyon nehéz feladat!”

És mi a helyzet nálunk? Amikor elkezdtem írni ezt a cikket, hátrafordultam az íróasztaltól, és megkérdeztem a páromat, hogy szerinte én mit szoktam csinálni, hogy rávegyem valamire, amihez semmi kedve. Mire ő elgondolkozva megvonta a vállát, hogy nem tudja, miért, mit szoktam? Mire én mosolyogva elmagyaráztam, hogy csak azért kérdeztem, mert éppen erről írok – és nem feszegettük tovább a kérdést…

Forrás: ridikul.hu