Már majdnem sikerült, de most le fogok bukni! Ha nem vallom be, elmarad az esküvőm

Huszonnégy éves koromig minden tökéletes volt az életemben. Érettségi után kozmetikus iskolába mentem, nagyon szerettem a munkámat, és idővel beköszöntött a szerelem is – amiről akkor még azt hittem, örökké fog tartani.

Az első szerelmemmel a huszonkettedik születésnapomon, idilli körülmények között házasodtunk össze. Az egész olyan volt, mint egy csodálatos álomvilág, mígnem egy pillanat alatt minden összeomlott: férjem egy szép nap azzal állított be, hogy beleszeretett az egyik barátnőmbe és válni akar. Összepakolta a cuccait, és még aznap elköltözött.

Évekig tartott, mire talpra álltam. Elköltöztem a városból, új barátaim és ismerőseim lettek, egyetlen unokatestvéremen kívül ma már senki sem ismeri a régi életem. Az első időszakban nem tudtam legyőzni a szégyenérzetemet: eldobott, elhasznált tárgynak éreztem magam, és fel sem merült bennem, hogy kellhetek még valakinek. Ráadásul világ életemben hagyománytisztelő és erkölcsös lány voltam, aki a testi szerelmet is csak az esküvő után tudta elfogadni.

Úgy éreztem, én most már örökre bemocskolódtam, amíg meg nem ismertem Gyulát. Nála jobb emberrel még talán soha nem találkoztam. Szerény és visszafogott (ebben hasonlít rám), és ő a félénkségemet is az értékrendemnek tudja be, nagyon megértő. Valamennyit tud a múltamból, de csak ennyit: valaki egyszer nagyon megbántott és összetörte a szívem. Még azt is bevallottam neki, hogy bármennyire is szégyellem, de nem vagyok már ártatlan.

Két héttel ezelőtt, amikor a kezemet megkérte, egyszerre sírtam boldogságomban – és kétségbeesésemben! Hiszen Gyula ragaszkodik a templomi esküvőhöz – de az nekem nem lehet többet! Fogalmam sincs, hogyan tudnám kimagyarázni, hogy én, a hívő, miért nem akarom templomban kimondani az igent?! De még ha valahogy sikerülne is, elkövethetem-e azt a bűnt, hogy nem avatom be életem legsötétebb és legfájdalmasabb titkába?

Forrás: blikkruzs.blikk.hu