Csak magunkról beszélünk
Amikor végre mégis találkozunk egy barátunkkal, hajlamosak vagyunk csak magunkról beszélni? Mert ez is az egyik jele annak, hogy talán rossz barátok vagyunk. Ezek azok a bizonyos „ez arra emlékeztet engem, amikor én is…” vagy „ismerem ezt, mert nekem is…” kezdetű monológok – olvasható az interneten. A másikat meg sem halljuk. Ki szeretne egy ilyen emberrel később is találkozni? Vagy olyannal, aki mindig csak beszél, de sosem kérdez, nem kíváncsi a másikra, csak saját magára…
Csak akkor telefonálunk, ha segítségre van szükségünk?
Mit gondolnánk mi egy ilyen „barátról”? Na igen, mi sem neveznénk a legkedvesebb ismerősünknek őt, ugye? Ahogyan azokat az embereket sem kedvelik sokan, akik megjátsszák magukat, akik folyton azt bizonygatják, hogy ők eredetiek, hogy ők milyen fontosak vagy fantasztikusak.
Egy másik visszatetsző tulajdonság lehet az, amikor irigységet generálunk a társaságban. Akár azt erőltetjük, hogy mások irigykedjenek ránk, akár azzal, hogy mi irigykedünk másra. Ugyanakkor a folyamatos panaszkodás is elüldözheti a barátokat mellőlünk, mert ha jobban belegondolunk: mi sem szívesen töltjük az időnket valakivel, aki csak sorolja a gondját, baját. Nem beszélve a másik háta mögötti pletykáról!
Végül: ha rendszeresen lemondjuk a közös programokat, ráadásul az utolsó pillanatban. Ez sem baráti gesztus…
Forrás: ridikul.hu
Facebook
Pinterest