Lefeküdtem egy nős férfivel. Túl későn jöttem rá, mekkora hibát követek el

Már nem tudok tovább várni rád. Millió és egy alkalommal próbáltam mentségeket felhozni arra, hogy miért tartunk itt. Valahányszor ki akartalak zárni az életemből, mindig nyitva hagytam az ajtót neked résnyire, hátra a cipőd orrával mégis megpróbálsz újra belépni. És majd minden más lesz...

Az évek során megismertük egymást, és megismertük egymás fájdalmát és legmélyebb félelmét is. Megosztottuk a titkokat, és csupaszon feküdtünk egymás mellett. Soha nem volt nehéz nyitottnak lenni veled. Nem volt kiszolgáltatott a helyzet. Minden erőfeszítés nélkül húztad ki belőlem a dolgokat, így nekem is könnyű volt. Nyilván te is pontosan tudtad azt, hogy ha valaki mellett ezt az őszinte kapcsolódást érezzük, akkor soha nem akarjuk majd elengedni. A gond csak azzal volt, hogy te folyamatosan menekültél...

Megvan az oka, tudom. Hiszen mindennek megvan. Ugyanakkor a kifogások egy idő után már unalmassá váltak. Elvesztettem a bizalmamat kettőnkben.  Milliónyi „mi lenne, ha” és „talán" hangzott el.  Miközben én folyton csak arra tudtam gondolni, hogy ha te is érzed és én is érzem, hogy a dolog közöttünk működik, akkor mégis miért erősebb benned az az érzés, hogy el kell tolnod engem magadtól, valahányszor kicsit is közel kerülnék. 

Azt hiszem mindvégig csak azt akartam, hogy eltűnjön a köztünk lévő fiktív fal és egyszer csak azt mondd nekem: „Sajnálom, hogy ilyen sok időbe telt, de te vagy az. Mindig is te voltál. Most már tudom."

De a hetek és a hónapok csak teltek. Megannyi csiki-csuki harccal, és könnyekkel, de te mégsem voltál ott igazán. Voltál is, meg nem is... tudod, hogy van ez. 

Forrás: SHE.hu