Külön költöztünk, mert egymás agyára mentünk, de egy pár maradtunk, és boldogok vagyunk

Attilával tizenhárom évvel ezelőtt ismerkedtünk össze. Mind a ketten túl voltunk egy váláson, nagyon akartuk, hogy ezúttal sikerüljön, és igazi társak lehessünk. De már akkor sem voltunk húsz évesek, sok rigolyával. Nehezen ment az együttélés, hiába akartuk, hogy működjön a kapcsolatunk.

Hogy min veszekedtünk sokat? Gyakorlatilag piszlicsáré dolgokon, amin a párok többsége szokott: ki vigye ki a szemetet, ki mosogasson, hova menjünk nyaralni, melyik csatornát nézzük a tévében, kinek az anyját látogassuk meg hétvégén…? Nem nagy ügyek, de mégis. Talán mert ahogy mondani szokás: sok kicsi sokra megy. Állandóan civakodtunk, háromszor vagy négyszer szakítottunk is. Mindig abban maradtunk, hogy ezúttal tényleg – de aztán sose bírtuk ki egymás nélkül hosszú távon.

Pár hét facéran, és valamelyikünk biztos meggondolta magát, és rábeszélte a másikat a folytatásra. Az utolsó ilyen szakítós-újra összejövős sztori után kitaláltuk, hogy nem költözünk össze, de együtt folytatjuk. Addig ki volt adva Attila lakása, és az enyémben laktunk, de akkor változtattunk: Attila kirakta a bérlőjét, és mindenki maradt a saját otthonában. És azóta boldogan megvagyunk!

Kidolgoztunk egy jó kis laza szabályrendszert, és persze nincs tragédia, ha valami egyszer-egyszer másként alakul, mint ahogy megbeszéltük, de az alapelvekhez tartjuk magunkat. Nyaralni mindig együtt megyünk, de amúgy rendszeresen nem alszunk a másiknál. Vacsorázni vagy nálam, vagy nála szoktunk, ő is jól főz, esetleg étterembe megyünk – vagy külön eszünk, ha úgy esik jól aznap. A szex is csodálatos azóta, nem unjuk meg egymást, az biztos.

Egyikünk sem engedheti meg magának, hogy túlságosan elkényelmesedjen, de azért számíthat is a másikra.

Forrás: blikkruzs.blikk.hu