Kitéptelek a szívemből, de vajon tudok így élni?

Imádtam a tekintetedet és azt, hogy mindig éreztetted velem, gondolsz rám és fontos vagyok neked. Minden szóval és tettel azt fejezted ki, hogy én vagyok a legfontosabb személy az életedben. Hogy nincs sem munka, sem elfoglaltság, melyet - ha csak fél pillanatra is -, de elém sorolnál. Azt mondtad, mindennél többet jelent számodra, hogy egymásra találtunk, és nem kell többé azt a személyt keresned, aki mellett mindig otthon érzed magad. Hogy végre megpihenhetsz, és nem kell mást tenned, csak szeretned engem.

Aztán egy pillanatra elfelejtetted táplálni ezt a csodát. Mindketten félrenéztünk, de teljesen más okból: egyikünk a munkára, másikunk az ablakra. Én az üvegen keresztül a közös jövőnket fürkésztem, lelki szemeim előtt a lehetőségeket láttam: családot, utazásokat, nevetéseket, összebújós téli estéket. Te viszont engedted, hogy a hivatásod rést üssön a kapcsolatunkon, és egyre inkább beférkőzzön, nemcsak a mindennapokba, hanem a közös estéink közé is. 

Láttam, hogy távolodsz, de arra vártam, hogy egyszer majd rádöbbensz: a csend nem azért van, hogy te nyugodtan dolgozz olyankor is, amikor szívvel-lélekkel velem kellene lenned. Azért van, hogy meghalld lelkiismereted hangját és meglásd a szomorú tekintetemet. 

Amikor a hallgatásom már nem volt elég, szavakkal próbálkoztam, de a megoldás keresése helyett kifogásokat találtál. Ezek meggyőzően hangzottak, csak éppen kettéhasították a szívünket, a szerelmünket, a közös jövőnket. Kevés lett benned az akarás, míg bennem egyre több a kétség. Te csak átmeneti időszaknak vélted, amiben én már a szakításunk vészjósló jeleit láttam. Aztán túl sok lett abból, amire nem vágytam, és túl kevés abból, ami a szerelmünket éltette.

Szétköltöztünk. Talán azért, hogy hiányozzunk a másiknak és rádöbbenjünk, egymás nélkül képtelenség élni. Valóban fájdalmas volt az első és az azt követő összes reggel, melyet nélküled kellett elkezdenem. És te is szenvedtél, legfőképpen attól, hogy az idő pereg, a karriered rohan, de a kapcsolatunk haldoklik. Döntés előtt álltál, lassításra vágytál, de a hév elkapott, és nem mertél nemet mondani. Így én tettem meg helyetted, és elszakítottam az utolsó szálat is, amelyik még hozzád kötött: a közelséget.

Elmentem az ország másik felébe, egy ismeretlen, új, kihívásokkal teli élet reményében. Múltak a napok. Míg én a jövő felé tekintettem, te nem tudtad elengedni a múltat, és közös fényképeket néztél újra meg újra. Átélted a régi emlékeket, feltüzelve az elhalványult érzéseket, bár nem sok kellett ahhoz, hogy újra lángoljanak. Mert lélekben még társak voltunk.  

Nem adtam meg a címemet, és a telefonszámomat is lecseréltem. Mégsem égettem fel minden hidat. Az e-mail címem továbbra is megmaradt, és egy nap levelem érkezett: "Megértettem az üzenetedet! Pokoli az élet nélküled! Ne tedd ezt többet velem, beszéljünk együtt a jövőről, ne tervezzünk külön!" Olvasom a soraidat, miközben a szívem lüktet, a lelkem folytatásért kiált. Ám az eszem azt mondja: "Felejtsd végre el!" Mindkettőre nem felelhetek igennel, valamelyiket ismét el kell engednem. Mit tegyek?