Ki vagyok én valójában? – Szerepeink fogságában

A modern pszichológia egyik legnagyobb kérdése, rejtélye, hogy mi a személyiség. Mert bár mindennap találkozunk vele, mi magunk is azok vagyunk, mégsem tudjuk megfelelően megfogalmazni, kik vagyunk.

A perszóna

Amit először meglátunk, az nem más, mint a perszóna vagy a horizont. Ez az a felület, amit a külvilágnak mutatunk magunkból. Öltözködésünk, hajviseletünk, sminkünk, de első mondataink is a perszóna részei. Ezt használjuk a metróban, az étteremben, ha a pincérrel beszélünk, vagy sorban állás közben. Kétségtelenül sok mindent elárul rólunk, mennyit, mit mutatunk meg magunkból, de saját tapasztalatunkból is tudhatjuk, hogy ez sokszor eltér attól, ami valójában bennünk rejlik.

Kivel vagyok ki?

Tovább nehezíti személyiségünk meghatározását a konzisztencia-paradoxon, az a jelenség, hogy különböző helyzetekben különbözően viselkedünk: máshogy viselkedünk, amikor éppen szüleink gyermekei vagyunk, máshogy, amikor mi vagyunk szülők, máshogy a barátainkkal, szerelmünkkel vagy főnökünkkel. Nem képmutatás ez, hanem természetes folyamat: furcsa lenne, ha összekeverednének a szerepek – néha meg is teszik, és az ritkán sül el jól. Például lehet, hogy mi vagyunk a munkahelyünkön a szigorú és határozott főnökök, de ha így maradunk akkor is, ha hazaérkeztünk, nem biztos, hogy a család hálás lesz.

Igazi énünk

Valószínűleg igazi énünket nagyon kevés embernek merjük megmutatni. Itt rejlenek vágyaink, álmaink, céljaink, de fájdalmaink és félelmeink is. Ezt feltárni másoknak kockázatos cselekedet, hiszen könnyen visszaélhetnek vele úgy, hogy kifecsegik, nem veszik komolyan, vagy akár tőrbe csalnak minket lelkünk titkaival. Ha ért már minket ilyen csalódás, tudhatjuk, hogy ez után csak még inkább bezárkózunk. Mégis érdemes újra és újra megpróbálni, mert a tartalmas, bizalmas emberi kapcsolatok gazdagítanak minket. A valahová, valakihez tartozás élménye felbecsülhetetlen, valódi elégedettséget, boldogságot eredményez.

Mi van a mélyben?

Érdemes azonban még egy kicsit mélyebbre ásnunk, ha fejlődni szeretnénk. Jung szerint életünk valódi értelme maga az individuáció útja, aminek során feltárjuk tudattalanunk ismeretlen szintjeit. Az út során különböző próbák elé állít minket az élet, akadályokba ütközünk, és a külső ingerek leterelnek minket az útról. Azonban ha egyensúlyban tartjuk a külső és belső utazás mértékét, hol lassabban, hol gyorsabban mindig visszatalálhatunk az útra, aminek során megismerjük saját árnyék-énünket, valamint megismerjük  animánkat vagy animuszunkat, az út végén pedig ott a Selbst, a mély-én megtalálása. Ennek segítségével bontakoztathatjuk ki tehetségünket és békélhetünk meg önmagunkkal. Ennek során tanulunk meg hiteles és értékes életet élni, ez pedig sokkal nagyobb boldogságot ad, mint a külsőségek, élmények hajszolása.

A többiekről

Ne feledjük, hogy nem csak mi járunk ezen az úton, a világon mindenki más is szerepei fogságában van. A perszóna kialakítása kinek jobban megy, kinek kevésbé – ne kritizáljuk tehát egymás külsejét, ne skatulyázzuk be a másikat az első benyomás alapján! Adjunk neki időt arra, hogy kibontakozzon, hogy kicsit jobban megismerjük – nem biztos, hogy ezek után is kedvelni fogjuk, de legalább megadtuk neki az esélyt. Ahogy pedig tudjuk, milyen fájdalmas, ha valakinek megnyílunk, aki aztán elutasít, figyeljünk oda azokra, akik nekünk nyíltak meg: még ha mi nem vágyunk velük ilyen mély kapcsolatra, akkor is tartsuk tiszteletben lelkük titkait, ne adjuk ki azokat, és ne éljünk vissza velük! Ne feledjük: mindenki járja az utat, de lehet, hogy valaki előrébb vagy hátrébb van – mindenki mélyén ott lakozik azonban valahol az értékes Selbst. Hogy kibontakozik-e valaha még ebben az életben, az már az illetőn múlik. Mi helyette nem járhatjuk a fejlődés útját, de bírálnunk sem kell azért, mert máshol tart, mint mi.