Néha azonban már a történés pillanatában tudhatjuk, hogy amit látunk, pláne amit érzünk, tapasztalunk, az a kőkemény valóság: tiszta mivoltában mutatkozik meg az a másik, akit párunknak hiszünk, akivel már a legelején önként és lelkendezve megosztottuk életkincseinket. Múltunk mélységeit, gyerekkorunk meséit, akinek lábai elé álmainkból szőtt takarót terítettünk, hogy puhára lépjen, színesre és szépre, amikor közelít felénk.
Ezt később néha megbánjuk, és szerencsés az a nő, akit ez a megbánás élete során legfeljebb egyszer ér utol. Akit sokszor, és túléli, nos, az meg azért szerencsés, mert erős fából faragta a sors, az élet vagy a teremtő.
De nem erről akartam mesélni, hanem a körtéről, ami abban a kapcsolatban közel olyan erős jelentéssel bírt, mint a bibliai alma, egyértelműen hatott a párkapcsolatra (is).
Szép, hibátlan gyümölcs csüngött a fán, de hát egyetlen csupán
Anna azon a nyáron a harmadik gyerekét várta. Egy óvodás meg egy karon ülő fiú volt már a családban, a harmadikról is tudták, fiú lesz. Eleven, gézengúz ördögfióka, mint a testvérei. Nagyobbnak, erősebbnek ígérkezett azért, mint a másik kettő, Anna már a várandósság közepén elfáradt, pedig fiatal volt, épp hogy átlépte a húszat. Mellei mint két görögdinnye, akkorára nőttek, a háta folyton fájt. Lábai bedagadtak, lila erek rajzoltak rá csúf térképet, nem bírták el napról napra nehezedő testét, nem bírt állni, az ülés is nehézkes volt, de azért, ha lehetett, a gyerekekkel töltötte az időt, az udvaron. Forró volt a nyár, poros és tikkasztó, még a diófa árnyékában volt a legkellemesebb délutánonként. Volt más gyümölcsfa is az udvaron a dión kívül, meggy, sárgabarack, cseresznye. Meg egy öreg körtefa, ami azon a nyáron, végső erejével, ajándékként még egy utolsó körtét nevelgetett. Szép, hibátlan gyümölcs csüngött a fán, de hát egyetlen csupán.
„Osszuk el – mondta egyik délután Anna a párjának. – Negyed-negyed mindenkinek, így igazságos.” De a párja csak a fejét rázta: „Még várunk kicsit, aztán a tiéd lesz, meg a babáé. Nektek neveli a fa.”
Csilingelő nevetése betöltötte az udvart
Másnap egy fiatal lány érkezett nyaralni a faluba, épp abba az utcába, ahol Anna lakott a családjával. Szép volt a lány, de leginkább fiatalsága volt megkapó. Üdesége meg a nevetése, meg rajongása a kicsi gyerekek iránt. Már érkezése napján betért Annáékhoz, beköszönt, bemutatkozott, ölbe kapta az egyik gyereket. Csilingelő nevetése betöltötte az udvart. A gyerekek apja le se tudta venni róla a szemét, ment utána, bármerre lépett a lány. Anna látta ezt, és bölcs nyugalommal, csendben nyelte keserűségét. Nem szólt, nem küldte el a lányt, nem rendezett hangos jelenetet. Várt, tudta, véget ér majd a nyár, túl fiatal az a lány, nem marad ott örökké. Pár nappal a lány beköszönése után egy délután megint a diófa alatt ültek. Anna, a gyerekek, a lány meg az apuka is. Aki bár égető volt a sok munka, hazasomfordált. És nem a várandós felesége miatti aggódás húzta haza. A gyerekek fröcskölték a vizet, saraztak, várat építettek, Anna üldögélt csendben, a lány is hallgatott. A férfi meg felpattant váratlanul, fordult egyet, aztán a körtével, azzal az egyetlen szem körtével a kezében jelent meg újra a diófa alatt.
„Nézd csak, megérett, édes, mint a méz” – mondta, és a lány kezébe nyomta a naptól forró, poros körtét.
Szél lebbentette vászonként hullott le Anna kinyújtott keze. Erőtlenül, üresen, mint egy kifosztott zsák.
Nem szólt egy szót se, csak felállt, és bement a házba. A fürdőszobában, a hűs csempének dőlt. Sírt egy keveset, csalódott, nehéz hüppögéssel, akár egy kisgyerek. De tudta, az a férfi, akinek szüli majd azt a harmadik fiút is, nem érdemel könnyeket. Se hűséget, se nehéz terhek közös vállalását. Se álmokat, se ölelést, se szép szavakat. És nem érdemli meg, hogy családjával negyedelje, igazsággal osszon körtét. Se éretlent, se mézédeset. Egy körtével is el lehet árulni a szerelmet.
Forrás: ridikul.hu
Facebook
Pinterest