Eltelt pár hónap a válás óta, talán évek is elosontak. Talán jöttek-mentek reménybeli kapcsolatok az életünkben, de nem passzoltunk senkivel. Nem mélyült el egyik sem. Talán azt is megszoktuk már, hogy ketten (többen) vagyunk a gyerekkel, gyerekekkel, és elképzelni is nehéz, hogy abba a szövetségbe belépjen valaki más.
Mégis jön valaki, aki simán átlépi a korlátainkat, szemtelenül magabiztos. Szerelmesek leszünk újra. Nem is látunk a fénytől, amit ez az új, már nem is remélt szerelem áraszt.
Párunknak érezzük ezt az embert, aki tudja, nem vagyunk egyedül, velünk együtt bizony egy-két-akárhány gyerekre is igent bólint.
Nem mindig megy könnyen
Na, pont ott annál a bólintásnál riadunk meg igazán, mert eljön az idő, amikor össze kell hozni a nagy találkozást. Mi történjen? Az összes gyerek ott legyen? Mi történjen a találkozás alatt? Mennyire vigyük mi a szót? Hogy segítsünk a párunknak? Hogy a gyerekeknek? Mi történik akkor, ha a gyerekek helyből ellenállnak. Hogy segítsünk akkor, ha a gyerekek a legrosszabb énjüket veszik elő, ha befordulnak, nem kommunikálnak, ha levegőnek nézik az új párunkat. Esetleg nekiugranak, hogy tűnjön el. Mert van ilyen. Sokféle módon reagálhatnak a gyerekek egy ilyen helyzetre, és higgyük el, a legritkább esetben borulnak egymás nyakába szeretettel, teljes elfogadás.
Az őszinte kommunikáció a legfontosabb
A bemutatás előtt nem spórolhatjuk meg, hogy életkoruknak megfelelő módon, de beavassuk a gyerekeket abba, hogy van valaki, akit megszerettünk, aki fontossá vált számunkra. Ne meséljük róla nagyregényt, de ne is csúsztassunk. Mondjuk el, hány éves, mesélhetünk a megismerkedés körülményeiről (ha azok publikusak), de leginkább meséljünk érzéseinkről.
Biztosítsuk őket arról, hogy ez a kapcsolat semmilyen módon nem fogja befolyásolni azt a szeretetet, amit irántuk érzünk.
Hozzuk szóba többször az új kapcsolatot. Meséljünk arról, mi történt a találkozások alatt, hogyan érzünk iránta, mit ad nekünk ez a kapcsolat. Ha a gyerekek azt látják, hogy az édesanyjuk boldog, ragyog és vidám, miközben a hétköznapok ugyanolyan biztonságban zajlanak, és a figyelmünk feléjük nem lankad, akkor nem érzik (annyira) ijesztőnek az új kapcsolat létezését.
Az első említés és a találkozás között legyen mód a gondolat elfogadására, ne kapkodjunk, akár 2-3 hónap is eltelhet így. De hova is rohannánk?
Helyszín, egérúttal
Még véletlenül se vigyük „haza” az új párunkat az első találkozásra. Legyen semleges a helyszín, de olyan, ami a gyerek számára mégis biztonságos. Ugyanilyen oknál fogva a párunk lakása se lenne jó – ne vigyük vendégségbe a gyerekeket az új párunkhoz.
De jó lehet például egy játszóház, nagyobbak esetén egy olyan étterem, amit ismer, szeret, komfortosan érzi magát, és félre tud húzódni, ha mégis azt szeretné. Ne szervezzünk közös utazást, nagy, egész napos kirándulást se, mert abban „bennragadhatunk”, onnan nehéz kilépni, ha elsőre nem jól sül el a bemutatkozás.
Kerüljük el a „véletlen” találkozást, ahol a párunknak módja van szemügyre venni a gyerekeket, miközben a gyerekeknek meg nem mondunk semmit vagy maszatolunk, hogy „jaj, hát egy kedves ismerős… hogy tetszik? Ugye aranyos?”. Nem aranyos, és a helyzet se az, sőt inkorrekt a gyerekekkel szemben.
Fontos a fokozatosság
Valószínűleg könnyebb a helyzet, ha az új párunk nem teljesen ismeretlen a gyerek(ek) előtt. Mert van kapcsolódása felé, például ismeri mint kollégánkat, vagy hozzá visszük iskolába a kutyát, esetleg a gyerek edzője. Ilyenkor is fontos azonban a gyengéd, fokozatos közeledés a gyerek felé. Ha lerohanjuk, az megijeszti a gyereket, elbizonytalanítja. Ráadásul minden esetben küzdenie kell az ilyen esetben természetes lojalitásválsággal. Hiszen az édesapja az mindig az édesapja marad, miközben a család felé közeledik valaki, aki addig nem volt a család része.
Csakis úgy segíthetünk neki, ha biztosítjuk arról, hogy ettől mi is, az apukája is ugyanúgy szereti tovább, mint eddig. De vállaljuk fel azt is, hogy nekünk fontos, fontossá vált a párunk, és kérjük a gyerekek támogatását, megértését ehhez.
Forrás: ridikul.hu
Facebook
Pinterest