Szeretőt tart – villan át a fejemen. Új helyzet számára is, még lobog a tűz. Ezért a valószínűtlen magasság. A szédület. De tilosban jár, persze, látszik zavart viselkedésén. A napszemüveg alatt is riadt az arca. Bűnös, sunyi kis pillantásokat vet jobbra is meg balra is. Keze is zavart mutat: matat a táskájában, félpercenként kinyitja a külső zseb kapcsát, kotorászik, előveszi a telefont. Ránéz, csekkolja a kijelzőt. De biztosan nem az időre kíváncsi: az pont úgy, olyan lassan vánszorog, mint minden reggelen, amikor vonatra vár az ember. Figyelem a nőt, a reményt az arcán, hátha most érkezik az a bizonyos jelzés, pont attól, akitől annyira várja.
A nő olyan velem egykorú lehet, bőven benne a negyvenben. Vagy kicsit fiatalabb. Fiatalabb a keze, fiatalabb a bőre, de én mégis idősebbnek látom. Olyan nőnek, aki sokat megélt már. Vagy pont fordítva, túl keveset, és ezért hamar elfogyott belőle a fiatalság üdesége. Kicsit kiszáradt a lelke. Öntözésre vár, arra vágyik. Szép szavakra. Izzó ölelésre. Szeretne újra nő lenni. Buja, bújós, ledér nő. Szeretné levetkőzni az eltelt éveket. Pőrének lenni ismét. Kinyitni, amit bezárt az idő, levegőhöz jutni. Érinteni. Szeretni…
Képtelen lennék ítélkezni felette. Nem látom rossznak azt, amit tesz (amit feltételezek, hogy tenni fog). Nem tudom csúfnak látni. Embernek látom. Nőnek látom. Szerelmesnek látom. Mások rá se néznek. Másoknak csak egy nő a peronon várakozó tucatnyi nő között. Éppoly unalmas, mint a többi. Nekem éppoly érdekes, de hát én más szemmel látom a világot. Régóta tudom.
Figyelem a nőt. Belül, némán biztatom. Ha nem üzent, hát hívd fel. Ne játszmázz, ne taktikázz. Ha nekiöltöztél, ha útnak eredtél. Ha összeszedted minden bátorságod, meg ne futamodj. Jól áll karcsú bokádon az a cipő… vissza ne fordulj! Tedd meg. Szállj fel a vonatra.
Hangtalan üzenetem talán célt ér, mert újra előveszi telefonját, és fakósága köré hirtelen szivárványt húz a szerelem. Mosolyog, ujjai sebesen röpülnek a billentyűk fölött. Táncol a keze. Még táncol a keze. Minden ráncot lesöpör arcáról az öröm. Beáll a vonat a peronra.
A véletlen sodor a közelébe a vonaton. Egy négyes ülésen velem szemben talál helyet. Maga mellé teszi a táskáját. Kihívóan, nagyon látványosan. Foglalja a helyet valakinek. Valakinek, aki nincs itt, aki talán eljön, akinek jöttében nagyon reménykedik. Szerelmes. Fényesen kavarog körülötte a levegő.
És akkor megáll a szerelvény. Sokan szállnak fel, ő makacsul védi a mellette lévő helyet. És akkor jön valaki. Egy férfi, akit mások észre se vennének. Egy, a nőtől kicsit idősebb férfi lép felénk. Ősz már a haja. Mély barázdák véstek nyomot az arcára.
Leülhetek én is ? – kérdi a nőtől, aki felpattan, és a férfi nyakába fonja karjait. Akkor látom csak meg – nem is értem, eddig miért nem –, hogy leheletvékonyra kopott arany karika villog az ujján. Pont olyan, mint a férfi gyűrűsujján. Házasok. Férj-feleség. Boldogan bújnak egymáshoz. Könyvem pereme felett figyelem őket. Lopva, nem akarom megzavarni az idillt. Hallom, ahogy a családról beszélgetnek, már kirepült gyerekekről. Pénzgondokról. Teraszról, ahova este majd kiülnek egy pohár borral. Virágmagokról. Magukról. Egy napot volt távol a férj, rászerveztek arra, hogy találkozzanak. Randiztak egyet, mint régen.
És előveszem a telefonomat. És írok egy szerelmes sms-t a páromnak. Táncolnak az ujjaim a betűk felett.
Forrás: ridikul.hu
Facebook
Pinterest