A minap az egyik ismerősöm kitett egy közös képet a pasijával az Instagramra. Annyira azt éreztem, hogy nem illenek össze. Nem a lánnyal volt bajom – persze, mert őt ismerem -, hanem a fiúval. Semmi férfias nem volt benne. Sőt, elsőre azt gondoltam, hogy biztos, hogy tudja, hogy egy lánnyal van együtt? Aztán el is szégyelltem magam, már megint ítélkezek. Miért ne lehetne egy ilyen fiú mellett is boldognak lenni. Vagyis, lehet, hogy csak ilyen mellett lehet?
Aztán jött a másik kérdés: lehet nincsenek is már más pasik? Hol vannak a rossz fiúk? Akikben megvan az a bizonyos „őserő”, akik nem órákig állnak a tükör előtt és zselézik a hajukat. Akiknek nem a bokájukig ér a szűk farmer, és nem nyavalyogva beszélnek. A férfiasságot persze mindenki máshogy határozza meg, nem kell ahhoz acélos áll, és borostás arc, hogy valaki valakinek A férfi legyen.
„Nekem a rossz fiúk jönnek be.” Hányszor hallom ezt a mondatot még mindig. Aztán valami teljesen más típussal jön össze. Ez maradt, vagy ilyen van csak? Vagy egyszerű kompromisszum?
Létezik egy olyan szakkifejezés a párkapcsolati pszichológiában, hogy hiánymotivált párkapcsolat. Akkor beszélünk ilyenről, ha egy vagy két gyerekkorában sérült ember arra használja a viszonyát, hogy a másikon keresztül gyógyítsa be a saját lelki sérüléseit. A kapcsolat soha nem lehet kielégítő, ezért hosszútávon működésképtelen, sőt, akár mérgező is. Ám ezeket a tüneteket ritkán ismerjük fel magunktól, de tudat alatt eljuthatunk oda, hogy ami egyszer bántott, abból többet nem kérik. És talán mi nők tüntettük el a rosszfiúkat is?
Facebook
Pinterest