Hónapok óta tart a viszonyunk. Leveti értem a papi ruhát?
Nekem könnyű a döntés, de a szerelmem őrlődik: engem válasszon vagy a hivatását.
A plébánosunk fiatal helyettese minden nőnek tetszik a faluban. Nagyon helyes pasi, és okos, mint a nap. Gyönyörűen beszél, meg tud nyugtatni bárkit, és olyan végtelenül kedves... Bárcsak találnék egy ilyen férfit magamnak, gondoltam, amikor először beszéltem vele. Mert úgy gondoltam, ő sosem lehet az enyém.
Álmatlan éjszakák tucatjain öleltem őt – képzeletben. És telesírtam a párnámat, amiért ilyen szerencsétlen vagyok, hogy éppen egy papba, egy számomra hozzáférhetetlen emberbe szerettem bele. Végül nem bírtam tovább, és gyónás alkalmával bevallottam neki, mit érzek. Megköszönte az őszinteségemet, és kissé zavartan elmagyarázta, hogy szeret, de csak mint embertársát, és ő istent választotta a házasság helyett.
Bár visszautasított, mégis megkönnyebbültem. Jó volt tudni, hogy ismeri a lelkem titkát, és nem kell alakoskodnom. Sokat jártam hozzá, beszélgettünk, nagyon visszafogottan, de engem már az is boldoggá tett, hogy a közelében lehetek.
Amikor meghalt az édesanyám, vigasztalhatatlan voltam. Eltemettük, és utána sokszor nála zokogtam a plébánián. Egy ízben magunk voltunk, este volt, és egyszer csak történt valami – átszakadt a gát közöttünk. Egymás karjaiban kötöttünk ki, magam se tudom felidézni, hogyan. Öleltem, csókoltam, és majd elvesztettem az eszemet a boldogságtól.
Ennek soha többé nem szabad megismétlődni, ebben maradtunk. De azóta nyilvánvaló (természetesen csakis számunkra), hogy őrülten szerelmesek vagyunk egymásba. A gond csak az, hogy nem vállalhatjuk fel a kapcsolatunkat. Bele se gondolok, mit szólna a falu, ha kiderülne a titkunk. Nem maradhatnánk itt, ha egymást választanánk, az biztos.
A kedvesem őrlődik, és komoly lelkiismereti válságot él át. Tudja, hogy nála a döntés, és ez is nyomasztja, hiszen nem csak magáért, hanem értem is felelősséget érez.
Nem tudom mi lesz velünk, de egy biztos: ő életem szerelme.
Facebook
Pinterest