Hogyan tehetjük túl magunkat a traumákon?

Traumát okozhatnak a szülők, akik nem voltak ott, amikor szükségünk lett volna rájuk, egy szerelem, ami cserben hagyott minket, vagy egy osztálytárs, tanár, főnök, aki megalázott minket. Sokan küzdünk azzal, hogy ezeket a sérelmeket feldolgozzuk, mert akár még évekkel a történtek után is szenvedést okoznak nekünk. Mit tehetünk, hogyan tehetjük túl magunkat a történteken?

Először is fontos tisztáznunk, hogy ezeket a tapasztalatokat, ha csak nem verjük be a fejünket, és nem lesz amnéziánk, nem fogjuk elfelejteni. Örökre velünk maradnak – ez azonban nem jelenti azt, hogy örökké szenvedést is kell hogy okozzanak! A történteket, saját magunkat és a többi szereplőt megértve tanulhatunk belőle, és végső soron jobb emberré válhatunk. Magunkat, saját történetünket emlékeinkből rakjuk össze, márpedig ugyanazt a történetet többféleképpen lehet elmesélni.

Fogadjuk el érzelmeinket!

Meglepő módon sokszor nem is a negatív érzelmek, hanem az azok elkerülésére kiötlött manőverek okoznak igazi szenvedést. Bűntudatot érzünk amiatt, mert dühösek vagyunk szüleinkre. Elfojtjuk ellenérzéseinket, hogy jóban maradjunk volt párunkkal, vagy messze elkerülünk minden helyet, weboldalt és tárgyat, ami a fájdalmas emléket juttatja eszünkbe – ezért aztán sok mindenből kizárjuk magunkat. Ezzel a taktikával sokkal hosszabb ideig tápláljuk a fájdalmat, nehezebben fogunk túllépni rajta, ráadásul valójában duplán érezzük magunkat rosszul. Érzelmeink felett nincsen befolyásunk, azokat nem tudjuk, és nem is kell erővel elfojtanunk. Inkább engedjük ki őket elfogadható módon! Sírjunk, ha szomorúak vagyunk, püföljük párnánkat teljes erőből, de az alkotás is nagy segítségünkre lehet: írjunk levelet, verset a történtekről, rajzoljunk, fessünk, de mindenképpen erőteljes és spontán módon éljük át érzelmeinket. Most bármennyire hevesnek és pusztítónak tűnnek, idővel csendesedni fognak.

Ezután, miután kissé lehiggadtunk, üljünk le, és gondoljuk át magunkban a történteket: keressünk új nézőpontokat, próbáljuk meglátni a helyzet árnyaltságát. A világ sosem fekete-fehér, még ha a pillanat hevében annak is tűnhet. Próbáljuk megtalálni, miért viselkedhetett úgy a másik, ahogy tette, de készüljünk fel, nem biztos, hogy meg fogjuk érteni. Érdemes azon is elgondolkodnunk, hogy van-e valami felelősségünk nekünk a történtekben, cselekedhettünk-e volna másként. Mindenképpen érdemes ezt a kérdést akár egy pszichológus segítségével átgondolnunk, hiszen ebből rengeteget tanulhatunk, és a jövőben figyelmesebbek lehetünk.

A megbocsátás csapdája

Közkeletű és nyomasztó tévedés, hogy „ha jó ember vagyok, meg kell bocsátanom neki”. Ha ezt elhisszük, könnyen bűntudatot érezhetünk, ha mi erre nem vagyunk képesek – ne essünk ebbe a hibába! Vannak olyan súlyos sebek, traumák, amiket hosszú ideig vagy akár soha nem lehet megbocsátani, és ez rendben van. Ezzel együtt érdemes elmélkedni a történteken, de ne hagyjuk, hogy magával rántson. Az erős érzelmek ilyenkor is csitulnak idővel, a reflektálás segítségével tanulhatunk belőle, és emellett megbocsátanunk nem kell. Figyelem! A megbocsátás nem jelenti azt, hogy jóban kellene maradnunk vagy kedvesnek kellene lennünk az illetővel. Egy cselekedetét megbocsáthatom, de többet nem kell vele találkoznom se.

És ha marasztalnánk?

Ok lehet a keserű emlékbe vegyülő mézédes nosztalgia is, amikor nagy a dilemma a két véglet között: elengedjük, vagy marasztaljuk? Ha komoly sérelem ért minket, sőt akár bántalmazás történt, úgy ígérjenek nekünk fűt-fát, engedjük el a történteket. A túlzott ragaszkodás jelezhet érzelmi függőséget – ennek megoldásához kérjük pszichológus segítségét.

Forrás: ridikul.hu