Ha te átvertél, hogy bízhatnék meg ezután bárkiben?

A volt párom kedves volt, törődött velem, soha nem veszekedtünk, és rengeteget utaztunk. Egy hatalmas, lila boldogságbuborékban éltem, és odabent csak az iránta érzett szerelmem létezett. Aztán egyik napról a másikra megváltozott minden: közölte velem, hogy vége. Indok nélkül, 4 év után. Úgy éreztem, mintha egy rémálom fogságába estem volna - majdnem belepusztultam a szakításba. Az önbecsüléssel mindig hadilábon álltam, de ahogy megtapasztaltam az elhagyás fájdalmát, még törékenyebb lettem. 

Akkor tanultam meg félni - úgy igazán, zsigerből. Megtanultam azt is, hogy a szerelem ijesztő, fájdalmas, és soha nem állandó. Van még valami, ami ekkor mélyen az emlékezetembe vésődött, mint egy piros felkiáltójel: hiába szeretek meg valakit újra, mert bármikor elhagyhat, egy mozdulattal kitépheti a szívemet, és megint egyedül maradok.  

Így visszabújtam a csigaházamba, mert ott senki nem bánthatott, ott biztonságban voltam. Nem kockáztattam a lelki békém némi "kapcsolatosdiért" cserébe. Sokáig hagytam élni magamban ezeket a fájdalmas emlékeket. A bizalmatlanságom hálóján sokan fennakadtak, pedig voltak köztük olyanok, akik tényleg boldoggá tudtak volna tenni.

Utólag nézve fárasztó volt az önmagam elleni csatározás, hiszen leírhatatlanul vágytam egy igazi férfira, de az aggodalmaim megközelíthetetlenné és merevvé tettek. Attól paráztam, ha a Nagy Ő bekopogtat az ajtómon, képtelen leszek uralni az érzéseimet. Hagytam magam belesüppedni a kesergésbe, a kétségbeesésbe.

Tűrtem, hogy a belső szabotőreim minden ígéretesnek tűnő románcomat zátonyra futtassák. Nem számított, éppen kivel kereszteztük egymás útját, mindig ugyanaz volt a forgatókönyv: az elején jól alakultak a dolgok, a pasik imádták a stílusomat, a humoromat, de a kezdeti lazaság után mindig görcsössé váltam. Nem mertem megmutatni az igazi énemet, mert féltem, hogy az illető elmenekül tőlem. Ezért inkább én löktem el magamtól, ami után persze még pocsékabbul éreztem magam.

Ez így ment éveken át, aztán lassacskán tudatosult bennem, hogy addig nem lehetek boldog, amíg folyton attól rettegek, hogy egyszer majd vége lesz. A félelmeim ugyanis irracionális gondolatokhoz, azok pedig mindig szakításhoz vezettek. Ez akkor is így történt, amikor erősen éreztem a másik szeretetét. Mert egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy jó dolgok is történhetnek velem.  

Az exem kitépett belőlem egy darabot, de idővel ráébredtem: ez sokkal kisebb volt, mint korábban gondoltam. És már máshogy tekintek rá. A szerelem a sebezhetőségemet, az érzékenységemet akarja látni. Valójában úgy tűnik, ez az egyik legfontosabb dolog, amit igényel tőlem. Ezért szélnek eresztettem a múlt terheit. Már nem félek újra szeretni, csak mert valakinek nem kellettem eléggé. Igenis hiszek magamban, és abban, hogy szerethető, értékes, különleges nő vagyok, akivel érdemes hosszú távra tervezni.

Forrás: she.hu