Engem vádolsz azért, mert megcsaltál!

"Ne ide tedd, hanem oda! Ne így csináld, hanem úgy! Hihetetlen, hogy ezt sem tudod! Elegem van! Igazán megállhatnál már a saját lábadon! Hogy nézel ki? Tudd meg, nem is akartalak feleségül venni! Csak olyan erőszakos voltál. A gyereket is te akartad. Most akkor ne panaszkodj, hogy fáradt vagy!"

Bántasz szavakkal. Bántasz közönnyel. Érzem, hogy már nem szeretsz. Hideg lettél. Kritizálsz. Igen. Én is érzem, hogy rosszul csinálom. Igen. Szerintem is változnom kéne.

Talán ha holnaptól odateszem magam, és úgy csinálom, ahogy akarod, újra kedves leszel. Megtanulok mindent. Holnaptól majd megpróbálok megállni a saját lábamon, csak hogy újra minden a régi legyen! Hogy újra belém szeress. Holnaptól nem panaszkodom majd, hogy hónapok óta nem alszom a pici miatt. Azt pedig végképp sajnálom, ha erőszakos voltam, hogy feleségül vegyél... Nem is tudom... azt hogy tehetném jóvá?

Kár, hogy semmi értelme magamat hibáztatni. Kár, hogy hiába igyekszem. Kár, hogy továbbra sem jó neked semmi. Kár, hogy szépen apránként kiderül, szeretőd van. Hogy már rég megcsalsz. Hogy azért vagy hideg és ingerült velem, mert már menni akarsz. Hogy azért keresed bennem a hibát, mert igyekszel okokat találni a félrelépésedre, hogy megnyugodjon a lelkiismereted.

Hosszú évek kellettek, hogy a történetünk minden darabja a helyére kerüljön. Hogy megértsem, igazából nem velem volt problémád. Mert ha gondod van velem, az a te dolgod, nem az enyém. Hosszú évek kellettek, hogy tisztán lássak és rájöjjek: nem kell megváltoznom, mert én úgy vagyok jó, ahogy vagyok. Igaz, nem neked. Másnak. De ez nem az én hibám. Ez a TE BAJOD!

Az én bajom az, hogy minden súlyos szavadat elhittem. Az én bajom, hogy minden mondatod komolyan vettem, és engedtem, hogy hosszú időre belém sulykold, senki vagyok. Hogy értékes időt adtam neked arra, hogy bánthass. Hogy nem éreztem nevetségesnek a vagdalkozásaidat, és magamban kerestem a hibát. Szégyelltem magam, amiért nem vagyok elég jó. Elég tökéletes. Elég szép.

Pedig te csak menni akartál. Megcsaltál, és felmentést próbáltál keresni magadnak. Menteni akartad a becsületed, ami már régen nem volt. Átgázoltál rajtam, talán még magad is elhitted, ez a színdarab a valóság. Pedig csak egy szánalmas ember szánalmas világa volt, aki nem tudott szembenézni önmagával. Aki hazudott mindenkinek, hogy a saját bőrét mentse. Egy ember szégyene, akit valaha tiszteltem, akiben megbíztam, akiről azt hittem örökké, hogy örökké szeretni fogom, de egyszer csak ujjal kezdett mutogatni rám, hogy mindenért én vagyok a hibás!

Már nem fáj. Ma már tudom, hogy mindent oda rakok, ahová akarok, csinálhatom úgy, ahogy szeretném, és meg tudok állni a saját lábamon. Nem kell vékonyabbnak vagy vastagabbnak, szőkének vagy feketének lennem ahhoz, hogy szeressenek. Az alattomos ember kegyetlen, ha menni akar. Olyankor fölényesen lenéz rád, szavakkal bánt, közönnyel kínoz. De ez nem a te hibád! És bárki mást mond, ne hidd el!

Forrás: she.hu