A magány szubjektív érzés. Magányos lehet az, akinek nincsenek szerettei, de a magukat magányosnak valló emberek hatvan százaléka házas. Magányos Tom Hanks a Számkivetettben és magányos Ivan Iljics is halálos ágyán. Járjuk körbe a magány formáit!
Alapvető szükségletünk
Maslow híres szükségletpiramisa szerint rögtön a fiziológiai, valamint a biztonsági szükségletek után következik a szeretet, a valahova tartozás iránti vágy, azaz a szociális szükséglet. Ez ugyanúgy hiányalapú szükséglet, mint az étel, nélküle nem élhetünk túl és ezt jól bizonyítja nekünk Tom Hanks és Wilson esete.
Antropomorfizmus
A Számkivetett című filmben Tom Hanks egy repülőgépszerencsétlenség egyetlen túlélőjét alakítja, aki egy kis, lakatlan szigeten vetődik partra. Itt kell saját leleményességével és a sziget adta lehetőségekkel kialakítania életterét, hiszen ki tudja, meddig marad itt… Spoiler: évekig. Meglepő fordulat, hogy a film másik főszereplője egy röplabda, akit Hanks Wilsonnak nevez el és társa lesz a robinsoni létben. Bár élettelen tárgy, beszélgetnek, együtt élnek és a film egyik legszívszaggatóbb jelenete, amikor Wilsont magával ragadják az óceán hullámai és Hanks ismét egyedül marad. A szigetlét jól illusztrálja a fent említett példát: miután Tom Hanks gondoskodott élelemről, kialakította kis kunyhóját, utána következett a társ iránti vágy. Mivel senki más nem volt a szigeten, egy élettelen tárgyat, egy labdát ruházott fel emberi tulajdonságokkal – ezt nevezzük antropomorfizmusnak. Kutatások is igazolták, hogy minél magányosabbnak érezzük magunkat, annál hajlamosabbak vagyunk például állatokba emberi tulajdonságokat belelátni, vagy végső esetben élettelen dolgokat megszemélyesíteni. Az idős macskás hölgy megvan? Ugyanez.
Társas magány
Vannak kevésbé extrém magányok is, mint a szigetlakó lét. Ahogy említettük, a magukat magányosnak érző emberek 60%-a házas. Ez egy rettenetesen szomorú szám, mert azt jelenti: bár együtt élünk valakivel, akit elvileg szeretünk, gyakorlatilag érzelmileg elszigetelve tengetjük mindennapjainkat, és ha mi így érzünk, esélyes, hogy házastársunk is. Ennek oka gyakran az, hogy megszűnünk érdeklődni a másik iránt. Nem osztjuk meg többé vele érzelmeinket, gondolatainkat, élményeinket, magunkra maradunk ezekkel. A magányos emberek nagyja azt állítja, házastársuk nem képes azt a mély kapcsolatot nyújtani, amire vágynak, de nyilván fordítva is ez a helyzet.
A magány nemcsak lelkünkre, de testünkre is káros hatással van. A hosszú távú magánytól ugyanaz a krónikus stressz alakul ki, aminek átkairól már sokat írtunk. Testünk folyamatos készenlétben áll, vészhelyzet üzemmódban és nincs, aki megnyugtasson, átöleljen minket, aki segíthetne csillapítani törődés iránti vágyunkat. A kortizol pedig csak termelődik, immunrendszerünk kimerül és könnyebben kialakulnak szív- és érrendszeri problémák is.
Egzisztenciális magány
Yalom, a híres egzisztenciális pszichoterapeuta szerint egzisztencális félelmeink közé tartozik az elszigeteltségtől való rettegés is. Ez azt jelenti, hogy végső soron mindannyian egyedül vagyunk. Hiába vesszük körül magunkat családdal, barátokkal, hatásuk csak felszínes és ideiglenes. Hiába vannak kísérőink, az utat egyedül kell bejárnunk és a végén egyedül kell meghalnunk. Ez az, ami miatt Ivan Iljics annyira szenved halálos ágyán Tolsztoj kisregényében: mert rájön, hogy bár evilági „papíron” helyes életet élt, belső útját nem járta be, az elkerülhetetlen végre nem készült fel. De mit kellett volna másképp tennie? Ivan Iljics megleli a válaszát halála előtt és megvilágosodva távozik. Mi próbáljunk meg kicsit előbb választ találni erre a kérdésre.
Forrás: ridikul.hu
Facebook
Pinterest