Ha mégis, nagy az esély az elakadásra, a megtorpanásra, vagy lehet visszasettenkedni a „kályhához”, nekiszaladni újra a feldolgozásnak, és valószínűleg akkor már nem egyedül, hanem „szakértő” értő és érzékeny útmutatása alapján zajlik majd a kárenyhítés.
Érdemes tehát bevállalni azokat az érzelmeket, amelyek ilyenkor feltörnek. Mert feltörnek. Akkor is, ha mi szakítottunk, akkor is, ha belőlünk lett elege valaki másnak (mert kiszeretett belőlünk, mert megunta , hogy NINCS változás, mert elfáradt, elkopott a kapcsolat… kész, vége, nincs tovább).
Nem spórolható meg a FÁJDALOM megélése, se a CSALÓDÁS gyötrelme, és a KUDARC élménye is nagyon intenzív. A három így együtt igazi rémutazás. A jó hír azonban az, hogy (a bizonyos névtelen bölcs nyomán tudjuk) minden elmúlik egyszer. A kínkeserves kombó hatása is csillapodik majd az idő múlásával. Ehhez azonban kell a maró érzés megélése. Kell a savas tisztulás könnyekkel, jajongással, ha arra van szükség, dühöngéssel (ajtócsapkodással, sikoltozással, a másik vagy önmagunk nem túl méltóságteljes becsmérlésével együtt). Mert ugye tudjuk, egy szakítás után a méltóság az, ami a legkevésbé számít. Főleg, ha velünk szakítottak, női, emberi önértékelésünk a küszöb alatt kapar magának egy kis helyet, és épp elég a többi érzelemmel megbirkózni… a méltóság szépen megvárja, amíg dolgunk lesz vele, amíg előkotorjuk, leporoljuk, újrafényezzük. Mert eljön majd annak is az ideje.
De először jön a TAGADÁS
A dehogy élmény: ez nem történt meg, el se hisszük, hogy ami néhány hónapja még olyan reménytelinek mutatkozott, az egykettőre véget ért. Hogy pont. Váratlanul, vagy várhatóan ugyan, csak nem akartuk érzékelni, értelmezni a jeleket. Tagadunk keményen, egészen addig, amíg fel nem lángol a DÜH.
A DÜHNEK teret kell kapnia
Jöhet a már feljebb említett csapkodás, zokogás, a százas papír zsepik elpusztítása meg a káromkodás. Barátaink gyakran partnerek a düh megélése során – a legjobb barátnővel közösen lehet úgy igazán szívből szapulni a másikat, amit aztán meg is bánunk, mert a düh lecsengése után kopogtat be az alkudozás.
Jön és be is engedjük szépen az ALKUDOZÁST
Ilyenkor akarjuk gyorsan meg nem történtté tenni a szakítást. Ilyenkor mennek a telefonhívások, az éjjeli SMS-ek, a közös élmények váratlan felemlegetése és a másik orra alá dörgölése, a másik becserkészése (leskelődés) abban a hitben, hogy van visszaút. Lehet, hogy van, de az egy másik cikk témája. Most nézzük azt a helyzetet, amikor a tagadás egyenlő a visszafelé meneküléssel egy olyan kapcsolatba, amelyben már nincs helyünk. Szerencsére időben észbe is kapunk. És újabb állomásra érkezhetünk.
Elkezdjük sajnálni magunkat, befelé fordulunk. Jön a DEPRESSZIÓ
Ez az igazi bánatszakasz. Újra sírunk. Sokat sírunk. De ezt már nem dühből tesszük. Ez már az elengedést készíti elő. Elővesszük a közös fotókat, ezerszer meghallgatjuk a közös, kedvenc zenéket. Élményeket simogatunk. Egyedül akarunk lenni. A depressziós bánatidőt általában egyedül éljük meg. Ha tudjuk, ha nem nyüzsög egy-két-három gyerek a közelünkbe, de az megint más témakör és még keményebb dió.
Ez az az időszak, amibe hajlamosak vagyunk bennragadni. Mert a nagy fájdalom múlásával olyan jó sajnálni magunkat, kicsit megmártózni a szenvedéstengerben, sebeket kapargatni, kéztördelve tenni a semmit. Látványosan reményt veszteni. Ebben az időszakban jó igazán, ha van egy belevaló, őszinte barátnő (barát), aki időben ránk reccsen: elég ebből! Tagadtunk, dühöngtünk, könyörögtünk, zokogtunk… lépjünk tovább végre. Sétáljunk át az utolsó állomásra.
Jöhet az ELFOGADÁS
Szerintem (és lehet vitatkozni velem) az ELFOGADÁS nem azonos a beletörődéssel. Ez utóbbi egyféle kényszerhelyzet, az elfogadás pedig megérlelt érzelem. Azt jelenti: tanultunk a kapcsolatból, tudjuk, mit kaptunk, mit adtunk. Felismertük a hibáinkat, vállaljuk a felelősségünket és tudjuk azt is, mennyiben erősítette a kapcsolat, majd a szakítás a személyiségünket. Az elfogadás azt jelenti, a kapcsolatot lezártuk és készek vagyunk arra, hogy továbblépjünk. Talán nem egy új kapcsolat felé (az ráér még), de új kihívások felé mindenképp.
Forrás: ridikul.hu
Facebook
Pinterest