Életünk lapjai – Házinyúlvadászat – soha többé

Az első nap észre se vettem. De tényleg, nem figyeltem fel rá, pedig ő később állította, le se tudta venni rólam a szemét. Én ebből semmit nem érzékeltem. A figyelmem valahogy fokozatosan kúszott rá. Felfigyeltem a hangjára egy megbeszélésen, meg arra, milyen szép keze van. Munkáscsaládból származom. Gyerekkorom kezei fekete körmű kezek voltak, nem ápolt kezek, nem manikűrözött ujjak. Egy kicsit azért mulattam is rajta, soha nem figyeltem még fel manikűrözött ujjú férfira. Ő volt az első. Talán ezért szerettem belé. Az ápoltsága miatt, a gondossága miatt, ami nem korlátozódott csak a körmeire. Nagyon rendben volt úgy egészben. A külseje biztosan.

Semmi se érdekelt, csak ő 

A belső tulajdonságok már nem annyira, de azt a szerelembe esés idején persze nem vettem, nem vehettem észre. A hangja meg a körmei mellett magával ragadott az ereje is, ahogy vitte a szót a megbeszéléseken, ahogy köré csoportosult szinte mindenki. Itták a szavait. Ittam én is. És elvesztem.

Persze hogy nős volt, persze hogy voltak gyerekei is, és rólam úgy foszlott le anyám nevelése (házinyúlra nem lövünk, nős emberrel nem kezdünk), mintha nem is az én prűd, szigorú anyám nevelt volna.

Kit érdekelt, hogy nős? Kit érdekelt, hogy ezzel fájdalmat okozok valaki másnak? Kit érdekelt, hogy gyerekei vannak?

Tudjátok, mit éreztem? Én olyan szerelmes voltam, hogy még a feleségébe, a gyerekeibe, az anyjába, az apjába, a kutyájába is szerelmes voltam. Mindent és mindenkit imádtam, aki hozzá tartozott, vagy akinek köze volt hozzá.

Imádtam a tárgyait is. A táskáját, a gondosan ( a felesége által mosott, vasalt) ingeit, a napszemüvegét, kocsijának kulcsait. A tollat, amivel írt, a jegyzettömböt az asztalán, a türkiz tűzőgépet, a telefonját. A bögrét, amiből ivott és amibe titkon, ha nem figyelt ránk más, én is beleihattam.

Imádtam az illatát, a dezodorának, arcszeszének illatát. De imádtam az illatát akkor is, ha szerelmeskedés után frissen zuhanyozott, és lefoszlott róla minden vegyi illat. Hú ,de közhelyes, hogy imádtam a bőrét. Legszívesebben folyton csókolgattam volna a nyakát, az arcához szorítottam az arcom, a nyakam,  hogy borostái karcolják fel bőrömet – maradjon velem valami nyom, egy emlék a magányos, a nélküle töltött estékre. Mert estére hazasétált. Gondos férj, gondos apuka volt, aki tudta, mi a kötelessége. Én csak egy kis délutáni, kora esti közjáték voltam.

De elég volt ez a szerep eleinte, főleg, míg azt hittem, én vagyok az egyetlen. Én. Én. Én. Én. Én olyan különleges vagyok, hogy ENNEK a férfinak képes voltam elcsavarni a fejét. Pont én érintettem meg az érzékeit, és hittem, a lelkét is.

Fél évig tartott ez a lázas benne létezés. Fél év szerelem. Fél év repülés.

Aztán meghallottam a női mosdóban, hogy két kolléganő róla beszél. Nem volt nehéz összerakni a dolgokat. Felmérni és aztán a mélybe zuhanni. Persze, hogy nem én voltam az egyetlen vonzerő számára. Rajtam kívül is akadtak szeretői, az egyik éppen a közvetlen kolléganőm. Miért nem vettem észre semmit? Miért nem figyeltem fel a jelekre?

Aki szerelmes, aki annyira tébolyultan szerelmes, mint én, az NEM AKARJA meglátni a jeleket.

Pont úgy viselkedtem, ahogy nem kellett volna. Számon kértem. Hisztériáztam. Meg akartam alázni a viselkedésemmel, a szavaimmal, de csak magam aláztam meg.

Fenyegettem, hogy elmondok mindent a feleségének. Fenyegettem, hogy tönkreteszem az életét. Hogy megvárom a gyerekeit a sulinál, ahol tanulnak, hogy nekik is elmondom, mekkora gazember az apjuk.

– Tedd, amit akarsz – mondta, és attól kezdve keresztül nézett rajtam.

Nem árultam be.

Nem is beszéltem eddig soha senkinek erről a romantikusnak kicsit sem nevezhető szerelemről. A tripla árulásról. Arról, hogy mennyire ostoba voltam. Arról, hogy úgy sétáltam bele a csapdába, mint egy 16 éves kislány.

Eljöttem a munkahelyről – mert így nem látjuk egymást. Ez fáj nagyon, de annál sokkal jobban fájt, hogy láttuk egymást, de levegőnek nézett. Azokba az alkalmakba én félig belehaltam. Nem abba, ha láttam, hogyan sompolyognak körülötte más nők – abba haltam bele, hogy én idegenné, sőt ellenséggé váltam számára.

Még ma is gyűlölöm. Még ma is szeretem. De házinyúlra többé nem lövök. Soha.

Forrás: ridikul.hu