Életünk lapjai – Apa, hát nem hiányzom neked?

„Kedves Apa! Hiányzom neked? Kérlek, mondd azt, hogy igen. Legalább egy kicsit. Legalább néha. Két puszi és ölelés közben, amit a féltestvéreimnek adsz. Mert ők kapnak puszit tőled, kapnak figyelmet és ölelést is. Engem alig látsz. Én alig látlak téged, és ez így van nyolcéves korom óta. A napra is emlékszem, amikor kezdődött, amikor kisétáltál az ajtón. Amikor rácsaptad az ajtót anyura. Meg rám.

Lehet, hogy nem így akartad, és igazából csak anya nem kellett már neked, de vele együtt engem is otthagytál. Remélem, hogy nem így akartad és a szíved mélyén továbbra is az apám vagy. Teniszezel még? Hab nélkül iszod a sört? A fogaddal nyitod ki az üveget? Vezetsz még csukott szemmel néha? Tanultál új bűvésztrükköket? Még mindig utálod a macskaszőrt? Semmit nem tudok rólad. Ha nagy ritkán találkozunk – vagy beszélünk telefonon – és MINDIG ÉN hívlak fel –, akkor is olyan kurtán beszélsz velem. Megkérdezed persze, hogy vagyok, de szerintem nem vagy kíváncsi az IGAZ válaszokra. Mert nem, Apa, nem vagyok jól. Hiányzol. Hiányzik az apaillat. Hiányoznak a reggeli birkózások, hiányzik a figyelő szemed. A titkos száguldás az autóval – amin annyit nevettünk, és amit anyu nem tudhatott meg. Hiányoznak a vacsora utáni vacsorák – a kilopózás a hűtőhöz még egy Túró Rudiért. Néha ma is kilopózok, de nem esik olyan jól a titokban bekapott édesség, mint annak idején VELED. Hiányzik a szövetség. Hiányzik a kezed. Hiányzik a vállad, amin kicsi gyerekként lovagoltattál. Hiányzik a brummogó nevetésed, a szakállad szúrása. Hiányzik a szidásod is, a számonkérés is, miért nem csináltam meg időben a leckét.

Hiányzik a hólapátolás veled. A szánkózás, az is, ahogy rám morransz, mert megint nem húztam/elhagytam a kesztyűt. Hiányzik, ahogy melengeted a két tenyered közt a kezem. Hiányzik a hazaérkezésed. A „Megjöttem, hol vagy, öcskös” berikkantásod. A levegőbe emelés. A zsebedben kotorászás. Tudod, mit: hiányzik a zsebpénz is, amit minden este tőled kaptam. Az a nyomorult, malacperselybe dobott ötvenes, amit aztán a nyári vakációk során közösen költöttünk el fagyira, meg amiből titokban vettünk neked cigit – jaj, anya meg ne tudja. Hiányzik az apám. Hiányzol.

Persze, ha máshonnan nézed a kérdést, és igazán érdekel, akkor elmondom, hogy tulajdonképpen jól vagyok. Túléltem az elvesztésed. Felálltam. Leporoltam magam. Anya rosszabbul viselte a hiányod. Ő azóta is keresi a segítséget. Én nem tudok neki segíteni. Nem ez a dolgom, és nem is tudom, hogyan kell. Nem lettem drogos, bár egyszer, ritka nálad való vendégségben hallottam, hogy ezzel viccelődtél azzal a nővel, a második feleséggel. Nem, nem vagyok drogos, és jól tanulok. De csak anya tanúja a sikereimnek, és ő van mellettem, amikor kudarcok érnek. Mert van sok kudarcom is. Nincs olyan széles vállam, mint neked, nem megy jól a sport – nem én vagyok az osztály bikája. Sőt. Szégyellsz talán ezért engem? Hogy nem rád ütöttem? Hogy nem hozom a várt férfi színvonalat?

Egyáltalán, elhiszed, hogy te vagy az apám? Vagy még mindig kérdés ez benned? Gyanakodva figyelsz? Vagy csak azért mondtad ezt anyának, hogy őt megsebezd? Hogy a saját bűneidről tereld el a figyelmet?

Forrás: ridikul.hu