Egy ideig ez teljesen normális érzés, hiszen ha szerettünk valakit, és szakítottak velünk, akkor először szinte biztos, hogy önmagunkban fogjuk keresni a hibát. Előfordulhat, hogy mi is hibáztunk, más irányba fejlődtünk, vagy egyszerűen nem azzal az emberrel találkoztunk, akivel kellett volna.
Ne ugorjuk át a gyászmunkát
Ahhoz, hogy ne arra eszméljünk egy év múlva, hogy még mindig az exünk fényképeit nézegetjük a közösségi oldalakon, és azon gondolkodunk, hogy mi lehet vele, nagyon fontos, hogy lezárjuk az előző kapcsolatunkat. Ha nem gyászolunk, ha nem búcsúzunk el, akkor könnyen megtörténhet, hogy valójában nem engedjük el az illetőt, és ezzel csak magunknak ártunk.
Miért olyan nehéz az elengedés?
Mert legtöbbször magunkat sajnáljuk… és a rossz emlékeket is megszépítjük. Mintha mindig minden csodálatos lett volna a kapcsolatban. Félünk az egyedülléttől, attól, hogy többet nem kapunk egy csokor virágot, bókokat, szeretetet. Belefeledkezünk, netán beleragadunk az önsajnálatba ahelyett, hogy elfogadnánk: igen, most elvesztettünk valamit, akár egy darabot a szívünkből, de az élet megy tovább, és lesznek új örömök, újabb „szívgyógyító” kapcsolatok.
A türelem rózsát terem
Türelmesnek kell lennünk önmagunkkal szemben, és meg kell teremtenünk a helyet egy új kapcsolat számára. Ha állandóan dolgozunk vagy a gyerekeinkkel, barátnőinkkel vagyunk, kicsi az esély arra, hogy besétáljon az életünkbe az új szerelem. Bár egészen vékony nyila van Ámornak, mégis szüksége van egy icipici felületre, hogy eltalálhasson minket.
Forrás: ridikul.hu
Facebook
Pinterest