Egy álom vagy, de remélem, hogy valóra válsz!

Tudom, hogy a szerelmes ember könnyen ejt ki nagy szavakat a száján, mégis azt érzem, ez most nem a fellángolásból fakad. Mert ez több ennél, mert ami bennem van, az többre hivatott. Mióta beléptél az életembe, észrevétlenül átformáltál legbelül. Mostanában sokszor azon kapom magam, hogy különösebb indok nélkül mosolygok. Ha rám törnek ezek a gyomromat összerántó érzések, hagyom magam elsodorni, és ilyenkor nem érdekel, mi lesz a vége, csak a pillanat, mikor elhiszem, hogy melletted van a helyem.

Oka van a türelmemnek, annak, hogy nem siettetlek. Oka van, hogy minden egyes pillanat minden másodpercét élvezni akarom, amit melletted tölthetek. Ha csak mint ember, ha csak mint barát, ha csak mint egy képzelt társ - bárhogy, de melletted. Oka van annak, hogy minden gondolatom te vagy, oka van, hogy képtelen vagyok már a hétköznapi dolgaimmal foglalkozni, mert minden pillanatom kitöltöd. Küzdöttem ellened, de már nem akarok ellenállni az érzéseimnek, akkor sem, ha ebből (is) én jövök ki vesztesként - vállalom.

Köszönöm, hogy vagy, még ha nem is vagy az enyém. Köszönöm, hogy ismerhetlek, hogy foghatom a kezed, ha úgy akarom, köszönöm, hogy két karod ölelésében megfeledkezhetem néhány pillanatra a hétköznapi terheim súlyáról. Köszönöm, hogy adsz magadból és hogy kérsz belőlem. Köszönöm, hogy én vagyok az, aki még akkor is érdekel, ha ez az egész csak egy átkozott illúzió, ami egyedül az én fejemben létezik. 

Én mégis szentül hiszek. Hiszek a szerelemben, hiszek benned, hiszek magamban. Hiszem, hogy amit magam előtt látok napok óta, talán mégsem a képzeletem szüleménye, hanem egy boldog jövő lehetséges képe.  

Néhány napja veled álmodtam. Láttam magunkat a szűk, macskaköves úton önfeledten nevetni, egymás öleléséből ki nem szakadva, kéz a kézben sétálni, csókokat lopva a magányos éjszaka figyelő tekintete alatt. Boldog voltam. Én abban hiszek, hogy aki igazán tud a szívére figyelni, az tökéletesen érzi, hogy mi az, aminek van értelme és mi az, aminek nincs. 

Pár napja szinte láttam magam előtt, hogy ketten ücsörgünk egy nyári délután a teraszon egymás kezét fogva. Csak álltam kint, és bámultam a semmibe, miközben fülig ért a szám, és nevetni lett volna kedvem - mert boldogok voltunk. Épp olyan boldogok, amilyenek szeretném, ha lehetnénk.  

Ha a racionalista énem elnyomja kicsit a lelkem hangjait, pontosan látom, hogy nem helyes, hogy már megint mindent egy lapra teszek fel. Tőled teszem függővé a sorsomat, az egész életemet. Nem arról van szó, hogy ne tudnék teljes életet élni egyedül, de mint mindenkinek, nekem is jogom van azt tenni, ami boldoggá tesz. És engem te teszel boldoggá. Nem kérlek, hogy váltsuk valóra együtt, amit én megálmodtam, mert pontosan tudom: semmit nem ér az egész, csak ha te is így akarod.

A szívem mélyén mégis abban bízom, hogy nem lesz már késő, amikor te is rájössz, hogy ami köztünk van, az lehetne több annál, hogy csak így eltékozoljuk. Remélem, hogy nem siklunk el egymás mellett úgy, hogy esélyt sem adunk a közös jövőnknek. Remélem, most az egyszer nem a megszokott papírforma alapján történnek majd a dolgok, és nem évek múlva derül ki, hogy boldogok is lehettünk volna, ha nagyobb bennünk a bátorság. Szeretlek, ugye tudod?

Forrás: she.hu