Egy csók már megcsalásnak számít?

Már hogy is vonatkoznának, amikor ők a teremtés koronái? De nem akartam elkalandozni. Sokkal inkább meggyónni a bűnömet: kávéra hívtam az exemet. És ahogy a randinak nem nevezhető találkánkra igyekeztem, a kellemesen szeles Duna-parton, azon agyaltam: vajon ez most megcsalás?

Kívülről nézve természetesen nem. Két felnőtt ember kávézásáról beszélünk, akik ráadásul még ugyanabban a szakmában is dolgoznak. Így aztán, akár egy munka megbeszélés is lehetne. Bár azért ezt magamban mosolyogva elvetettem. Hitegetem én itt magamat holmi munkamegbeszéléssel, szakmázással, amikor éppen azzal a fickóval készülök szemtől szemben leülni, aki életem legnagyobb gyönyöreit okozta. És erre hangosan felnevettem a pesti rakpart gyér forgatagában. Hiába, az ezer meg egy turista nélkül még a Vigadó tér sem a régi. Azért lassan az lesz. Hiszek benne, mert mást úgysem tehetek. Mint ahogy abban is hiszek, hogy ez a beszélgetés, ez a légyott választ ad a kérdéseimre - és nem újabb kérdések tömkelegét fogja rám zúdítani.

Közben megérkezem. A teraszon ül. Ő pontos, én elkéstem. Legalább ez a régi. Meg az is, ahogy üdvözöl. Meg az illata is. Pofátlanság, hogy még mindig azt az illatot viseli, amit annak idején. Mindeközben megremeg a lábam, és tagadhatatlanul repkednek a pillangók a hasamban. Színtiszta eufória. Jó látni és nagyon jó érezni, hogy minden sejtemben élek.

Mire a sütis pulthoz érünk, már fogja a kezem, és laza vicceket sugdos a fülembe. Az egész olyan könnyed és balzsamos, mintha nem is cincáltak volna ezer darabra minket az elmúlt évek. Gyakorlatilag az egész olyan, mintha soha el sem váltunk volna. Nincs zavart csend, csak nagy, jóleső hallgatás. Ki nem mondott szavak, amelyek kimondatlanul is érzékeltetik, hogy a gyávaságunknak nagy ára lett.

Mesél a lányáról, akinek a keresztnevét tőlem lopta. Pontosan tudja, hogy ez az, amit soha nem fogok neki megbocsátani. Habár haragudni sem tudok rá. Ezt is tudja. Nyitott könyv vagyok neki, hogy rohadjon meg! Mennyit, de mennyit álmodoztunk arról, hogy majd egyszer megtaláljuk azt az embert, aki tényleg a vesékben lát. Aztán ha meg megtaláljuk, akkor jól elbaltázzuk, mert ilyen balga az ember.

A gondolatfolyamból a korzón elnyúló naplemente zökkent ki. Brazil szappanoperákba illően giccses az egész. Röhögünk rajta. Meg vele együtt magunkon is. Azon, hogy itt állunk közel a negyvenhez, és nem merünk a kézfogáson kívül közelebb kerülni a másikhoz. Andalgunk a nyári éjszakában, egyre közelebb érve a legénylakásához. Pindurka kis belvárosi odúról beszélünk.

Természetesen nincsenek illúzióim arról, hogy én lennék az egyetlen nő, aki a 32 négyzetméter minden szegletét jól ismeri. Ugyanakkor - ahogy minden egyes nő - azért elringatom magam abban az áhítatban, hogy én más voltam, mint a többi. Valójában fogalmam sincs róla. Talán egyszer majd tényleg őszintén mondhatom, hogy nem is érdekel.

Az viszont valahol a Ferenciek tere magasságában feldereng, hogy házas vagyok. Egy nő, aki fogadalmat tett.  

Az nem számít, hogy a férjem megszegte az ígéretét és megcsalt. Belülről égetni kezd a megcsalás gondolata. Fizikailag fájni kezd a szívem, és érzem, hogy a rózsaszín köd oszladozni kezd. Nem látok mást, csak egy szexre vágyó férfit és egy kétségbeesett nőt.

Legszívesebben elszaladnék, de azt nem merek. Ezért inkább szembefordulok vele, hosszasan ölelem, és hagyom, hogy megcsókoljon. Minden a helyén van. Az ölelése, a nyálának az íze. Mégis csak egyetlen dolog jár a fejemben: most már akkor én is csaltam? Mehetek végre?

Forrás: she.hu