„Csak úgy szerethetsz másokat, ha előbb magadat szereted” – önbecsülésről, elfogadásról, nevelésről

Mi, nők egészen változatos módszerekkel tudjuk büntetni magunkat. A tükör előtt elégedetlenül bámuljuk túl kicsi/nagy mellünket, nem eléggé domborodó fenekünket, „integetőhájunkat”. Kedvetlenül legyintünk a csinos fürdőruhák láttán. Kínzó fogyókúrákkal büntetjük testünket. Túlterheljük magunkat munkával, nem adunk magunknak egy perc szabadidőt sem. Hagyjuk, hogy a főnökünk kutyául bánjon velünk, nem merünk szólni, ha bántanak minket, benne ragadunk egy boldogtalan párkapcsolatban. Számtalan módon fejezhetjük ki saját magunk számára, hogy „nem szeretlek téged”.

Ha magamat sem tudom szeretni…

Úgy gondoljuk, gyermekünket feltétlenül szeretjük. Ez lehet igaz, de kérdés, hogy vajon jól szeretjük-e. Tényleg azt a törődést nyújtjuk neki, amire szüksége van? Vagy azt, amiről úgy gondoljuk, hogy jó lesz neki? A kettő között nagy különbség van. Márpedig ha magunkat nem szeretjük, ha magunkat nem ismerjük annyira, hogy jól tudjuk szeretni, akkor másokat hogy szerethetnénk? Ha magunkat nem tudjuk boldoggá tenni, másokat hogy tehetnénk azzá? A kettő csak együtt működik. Az önbecsülés alapja az önelfogadás, a magunk iránt érzett tisztelet. Ha saját magunk felé nem tudjuk megadni ezeket az alapvető dolgokat, akkor családunk sem részesülhet belőlük.

Aktív cselekvés

Sajnos nem elég, ha úgy érezzük, hogy elfogadjuk, tiszteljük magunkat. A passzív érzéstől senki, mi magunk sem leszünk boldogabbak és elégedettebbek. Ezeknek meg kell nyilvánulniuk aktív cselekvésben is. Például szeressük testünket, és tápláljuk finom, értékes ételekkel, húzzunk fel rá csinos, igényes ruhákat! Szakítsunk időt magunkra is, foglalkozzunk hobbinkkal, biztosítsunk magunknak elegendő pihenést, szabadidőt! Ha ez sikerül, máris kiegyensúlyozottabbak leszünk, így pedig könnyebb megismerni a másikat, és megtanulni, hogyan tehetjük őt boldoggá.

Én, te, ők

A valódi szeretet nem áll ám meg ott, hogy közeli családtagjainkat, barátainkat szeretjük! Valójában akkor műveljük igazán magas szinten a szeretet művészetét, ha ismeretleneket, idegeneket is szeretünk. Nem keblemre ölelős, túláradó, napsütéses szeretetről van szó, nem kell minden szembejövőt sugárzó mosollyal köszönteni – az ő esetükben bőven elég annyi is, ha a nekik járó tisztelettel, ítélkezésmentesen, róluk a legjobbat feltételezve kezeljük interakciónkat. Ha emberszámba vesszük őket. Gondoljunk csak bele, hányszor marad el ez! A délutáni dugóban ülve, a postán sorban állva, a tömött buszon…

Mit adunk át gyermekünknek?

Ha gyermekünk azt látja, hogy szülei szeretik önmagukat, szeretik őket és másokat is, akkor kialakul bennük egy mély, ösztönös biztonságérzet. Egyensúlyba kerülnek magukkal, a családdal és környezetükkel is, és ez a hármas balansz az alapja az önbecsülésnek. Így lesz gyermekünk talpraesett, felelősségteljes felnőtt, aki képes élni és élni hagyni – mi mást kívánhatnánk neki még az életre?

Forrás: ridikul.hu