Az a bizonyos két egész
Hány éven át hallgattuk, hogy annak idején, a szép időkben, mindenki két egész volt, aztán gonosz erők szétszakították őket, s a felek azóta is keresik azt, akivel igazán boldogok lehetnek! Akinek legalább egy önsegítő könyv is hervadozik a polcán, az már tudja, hogy egy párkapcsolat – vagy bármilyen kapcsolat – csak akkor lehet boldog és kiegyensúlyozott, ha két egész ember találkozik, és ha érvényesül a „nélküled is jó, de veled jobb”-elv. Ez nem azt jelenti, hogy kötelező jól éreznünk magunkat szingliként, és nem vágyhatunk valaki után, aki kiegészít. De azt sem jelenti, hogy egy párkapcsolat érdekében félre kéne tennünk a saját véleményünket, szándékainkat, személyiségünket, s nem hallathatjuk a hangunkat.
Magunkért élni önző dolog?
Anyáink és nagyanyáink még tűrtek. Csak legyen férj, mindegy, milyen, kibírjuk mellette, és akkor teljesül a terv. Aki erősebb akaratú volt, az uralkodott a kapcsolatban, de kimondva-kimondatlanul elvárás volt, hogy egy nő szenvedjen csendben, igazodjon a férjéhez, és a családi béke érdekében hagyja abba a veszekedést, no és persze az önmegvalósítást – vagy ha jót akar, el se kezdje. Ezek után néha nehéz kimondani, akár önmagunknak is, hogy jogunk van a boldogságra, és mi szabjuk meg, az mit jelent számunkra. Hogy jogunk van akár hosszú évek után is kiszállni egy kapcsolatból, ha úgy érezzük, nincs elég terünk. Hogy nem kell az egész életünket arra szentelnünk, hogy a férjünk/párunk mikor jön meg a munkából, mi idegesítette fel aznap (azt nem hozzuk szóba), mit vegyünk fel, ami neki tetszik, és mit gondoljunk, amiből nem lesz vita. Ki mondta, hogy egyedül a mi dolgunk alkalmazkodni a másikhoz? Ja, igen, nagyanyánk. De az már ötven éve volt. Minimum.
Mit meg nem teszünk a harmóniáért!
Természetesen nagyban függ a személyiségtől, hogyan viselkedünk az adott párkapcsolatban. Ha önbizalomhiányban szenvedünk, ha mindenki mást jobbnak látunk magunknál, akkor nagyon könnyen isteníthetünk olyan embert is, aki közelebbről nézve kicsit sem hasonlít az olümposzi lakókra.
Életem nagyon nehéz szakaszában voltam, betegséggel küzdöttem, nem voltak barátaim, nem találtam a helyem, évek óta egyedül voltam, egy bántalmazó kapcsolattal a hátam mögött. Nagyon is hajlamos voltam tényleg istenségnek látni azt, aki megállta a helyét az életben, és ez egy bizonyos férfira nagyon is igaz volt. Sikeres volt a munkájában, míg én azt sem tudtam, mihez szeretnék kezdeni, volt saját lakása, míg én albérletből költöztem épp, bölcsen állt az élethez, jól bánt a gyerekekkel, kedves volt mindenkivel, és nagy megbecsülésnek örvendett. Azt sem tudtam örömömben, hova legyek, amikor hozzám szólt.
Órákig hallgattam őt, mikor barátok lettünk, saját életem egyáltalán nem tűnt fontosnak az ő nagy problémái mellett. Mindig készen álltam, hogy meghallgassam, erőt öntsek belé, hogy megnézzük azt a filmet, amit ő akar, elmenjünk oda, ahová ő akar, az otthona lett az én otthonom is, és közben fel sem tűnt, hogy szép lassan eltűnök az árnyékában. Mert mindeközben kedves volt velem, nagylelkű, támogató, és érdeklődő, és emiatt egészen addig Superman-köpenyt viselt lelki szemeim előtt, amíg el nem hagyott.
Ma már tudom, hogy saját éretlenségem és önképzavarom vezetett odáig, hogy egy kissé elhízott, kopaszodó, nálam jóval idősebb, karrierjében megrekedt, állandóan panaszkodó, terheit lerakni akaró, depressziós emberrel van dolgom. Nem tudom, értem-e végre teljesen, hogy egy és ugyanazon emberről beszélek. Olyan könnyű valakiben végre megtalálni az igazit. Csak azt felejtettem el útközben, hogy ehhez én is kellek. Hogy hiába vannak igényeim, ha azokat eltemetem magamban, ha nem tudom, hogy jogom van válogatni, szeretve lenni, hogy nem kell mindent odadobni azért, hogy valaki velem legyen, és mellettem is maradjon. Elég vagyok hozzá egyedül én. Mert szerethető vagyok.