Beleszerettem a főnökömbe – és most hogyan tovább?

Pedig az elején egyáltalán nem is tetszett, eszembe sem jutott, hogy köztünk bármi több is lehet, mint munkakapcsolat.

Éppen egy zűrös magánéleti helyzeten kezdtem túltenni magam, amikor munkahelyet váltottam, pont nem érdekeltek a férfiak. Ráadásul a leendő főnököm nem is volt az esetem sem. Túl jóképű, túl sármos, túlságosan a mai elvárásoknak megfelelő – amit én soha nem szerettem.

Szakmailag azonban teljesen egy hullámhosszon voltunk, kifejezetten jól tudtunk együtt dolgozni. És amikor már újra önmagam voltam a korábbi csalódás után, a munka is sokkal jobban ment. Ezáltal lassan nélkülözhetetlen lettem a cégnél, a főnököm mellett.

Fűtött az izgalom

Egy idő után azt is éreztem, hogy van valami bizsergető feszültség kettőnk között – amit csakis a személyiségének tudtam be, mert a külseje változatlanul túl „trendi” volt nekem. De ha együtt mentünk tárgyalásokra, céges alkalmakra, mindig megvolt az összhang, szerette a humoromat – én is az övét –, jó volt ez a tét nélküli izgalom kettőnk között.

Aztán valami megváltozott, már vártam, hogy reggel mikor ér be, ő is egyre többször tett kétértelmű megjegyzéseket, amelyekből azt szűrtem le, hogy nem bánná, ha más is lenne köztünk.

Azt viszont tudtam, hogy igazi kapcsolat elképzelhetetlen – mindig hangoztatta, hogy nem viseli el a kötöttséget, a számos hobbi, a sport, amit komolyan űz, lefoglalja és ezt nem is akarja feladni. Mivel nem gondoltam semmi véglegesre én sem, idővel csak egymásba gabalyodtunk, és a kétévi izgalmas flörtölésből testi kapcsolat is lett. Jobbára a munkahelyen a késői bent maradások után.

Nem gondoltam a nehézségekre

Mivel egyikünk sem tartozott elszámolással senkinek, eszembe sem jutott, hogy ez rossz irányba is mehet. Ott volt a kaland, az új élmény, hogy valaki milyen vonzóvá vált annak ellenére, hogy azt gondoltam, ilyen típusú, stílusú férfival én sosem kezdenék. Hónapokig nagyon jól megvoltunk így, és ez sem nekem, sem neki, semmi gondot nem okozott a munkában. Persze, néha jólesett volna, ha szól, amikor délután tárgyalni ment, hogy ne várjam, mert nem jön vissza, vagy, hogy hosszabb szabadságra megy – de mindig elnéztem, mert jó volt, amikor itt volt. És tény, hogy soha nem ígért semmit.

Aztán észrevettem, hogy sokkal több már nekem, mint egy munkahelyi kaland. Kérdezgetni kezdtem, hogy mivel tölti a napjait, hogy milyen tervei vannak, amit mindig azzal szerelt le, hogy ne pazaroljuk a közös időt – és persze levett a lábamról. Minden téren. Volt azért, hogy megsértődtem, jeleztem, hogy aznap nem érek rá bent maradni este. Ezt sajnálta, még kicsit talán dühös is volt – de nem kérlelt, hogy maradjak, nem kérdezte, hogy mi a gond. Olykor megértőn, máskor duzzogva, de tudomásul vette. Csakhogy, én nem azt akartam!

Úgy tűnik, elvesztem benne

És most fogalmam sincs, mit csináljak. Szeretem a munkám, nem akarok máshol dolgozni, mert jó a társaság, már ismernek a szakmában is, jó kapcsolatokat szereztem, sok mindent elértem önállóan. Viszont, ez a kapcsolat kezd felemészteni.

Rájöttem, hogy teljesen tőle függök: ha itt van, ha együtt vagyunk, minden szép és jó. Ha valamiért nem jön be napokig, ha elutazik, vagy bármi miatt „nem ér rám”, jön a letargia, sötéten látom a világot, nincs értelme semminek.

Persze, a környezetem, a barátaim azt mondják, döntsem el, mit akarok. Váltsak munkahelyet – de az egyáltalán nem egyszerű. Nem vagyok már húszéves, nem engem keresnek a munkaerőpiacon. Szakítsak. Arra képtelen vagyok, nem tudnék úgy dolgozni, hogy nap, mint nap látom őt – és közben semmi nincs köztünk. Vagy, hogy azért, mert ellöktem magamtól, esetleg valaki mást találjon. Ő nem mondja, hogy hagyjuk abba – mondjuk, az sem segítene – neki jó így, és tulajdonképpen ezt nem is titkolta soha.

Beleszerettem valakibe, akibe azt hittem, soha nem fogok, vágyom a társaságára, a jelenlétére, a közelségére – amiről a kezdetektől fogva egyértelmű volt, hogy elérhetetlen. Hol a kiút? Egyelőre nem tudom.

Forrás: miragemagazin.hu