„Az önbizalmam csak az enyém, és nem tőled kapom!”

Sokunknál fogy el a mindennapi szürke rutin kellős közepette az a fajta lelkesedés és önbizalom, mely még a húszas vagy akár a harmincas éveinkben megvolt. Ilyenkor gyakran kétségbeesünk, semmivé lesz a belső hit és motiváció, s a külvilág felé fordulunk mindezekért. Leginkább ahhoz, aki kéznél van, a párunkhoz. Sokan követjük el azt a hibát, hogy tőle tesszük függővé az önbizalmunkat, s ha neki, az ő elvárásainak megfelelünk, azt gondoljuk, minden rendben van velünk. Ám nem készülünk fel azokra a helyzetekre, amikor neki rossz napja van, nem sikerült valami, vagy egyszerűen csak megborul, elbizonytalanodik a világban. Ha folyton az ő elvárásaihoz mérjük magunkat, akkor ezeken a napokon mi is egy nagy nullának fogjuk érezni magunkat, így arra sem leszünk képesek, hogy neki segítsünk, holott feltehetően nagy szüksége lenne rá

Figyeljünk tehát arra, hogy önbizalmunk lehetőség szerint sose mások megítélésétől függjön, próbáljuk mindig megkeresni a saját normáinkat, a saját igazságunkat, s ahhoz mérten ítéljük meg magunkat. Hisz ki is ismerhetne ennél jobban bennünket? Mindig legyünk tisztában azzal, hogy egyedül, önmagunkban, mások nélkül is értékesek vagyunk, tele vagyunk jó tulajdonságokkal, s önbecsülésünk nem jöhet soha kívülről, csakis belülről. Valaha még egyedül boldogultunk, s nem függtünk senkitől, tartsuk meg ezt a jó gyakorlatot a jövőben is. Együtt, szimbiózisban, de legyünk vele tisztában, egyéniségek is vagyunk, önálló, értékes életre képesek.

Forrás:ridikul.hu