Az interneten szerettünk egymásba, azóta ezt csinálom vele, de a férjem háta mögött

Flörtölök egy férfival, akit sose láttam. Az interneten ismerkedtünk meg, ő az ország másik felében él.

A távolság a kisebbik gond. A nagyobbik az, hogy én nem vagyok szabad. És szerintem ő sem, bár ez ügyben elég homályosan fogalmazott. Szóval házasok vagyunk, alighanem mind a ketten, és mind a ketten eléggé boldogtalan kapcsolatban élünk. Gyerekek vannak, itt is, ott is.

Képtelen helyzet, hogy miután elcsendesedett a ház, leveleket írogatok neki. Ezek eleinte inkább barátkozósak, meg panaszkodósak voltak, mostanra meg már csöpögnek a szerelemtől. Vannak romantikus levelek, és vannak nagyon erotikusak. Mikor milyen hangulatban vagyunk. Elég furcsának tűnhet: szeretkezni valakivel – levélben. Képen láttuk már egymást, de mindig csak írunk, csakis levelezünk a számítógép segítségével, sosem beszélünk. Egymás hangját se ismerjük. Ennek ellenére lelki társak vagyunk. Ugyanúgy látjuk a világot, ugyanazok a dolgok érdekelnek bennünket, és nagyon jó tanácsokat tudunk adni a másiknak, ha valami gondja van. Fél éve nap mint nap jönnek-mennek a levelek, szinte függővé váltunk egymástól. És én szerelmes vagyok, mint egy kamasz lány. Elpirulok, ha eszembe jut. Alig várom, hogy késő este rápillantsak a leveleimre. Férjem semmit se sejt…

Felmerült már többször is, hogy találkozzunk, de ezt valamelyikünk mindig leszavazta. Félünk, hogy elvész a kapcsolatunk varázsa. Félünk, hogy túl prózai lesz a randi – a mostani nagy érzelmekhez képest. Tudom, őrülten hangzik ez az egész, el se merem mondani senkinek, hisz engem odaadó feleségnek, jó anyának tart a környezetem. Senki se bocsátaná meg a könnyelműségemet. De igazából nem is attól tartok, hogy megszólnak. Nem vagyok boldog, viszont biztonságban érzem magam, a férjem hűséges, rendes ember. Ha lebuknék, elveszíteném. A stabil életformámat is. Tudom, abba kéne hagyni ezt a bizarr kapcsolatot, de nem megy. Úgy kell nekem, mint egy falat kenyér.